;

Vitézy Dávid;populizmus;humanizmus;

- Hova tűnik a humanizmus?

Európa alighanem az 1960-as években élte utolsó nagy humanista korszakát. A második világháború traumája után szomjazta a békét, a népek, államok közeledését, az egymás iránti nagyobb nyitottságot, toleranciát, a társadalmi progresszivitást. Szép volt, bizonyára igaz sem volt. Mindenesetre ha valaki sikert akar ma elérni a politikában, ne annak a kornak a szemléletéből merítsen. A következő katasztrófáig süket fülekre talál.

Vitézy Dávid főpolgármester-jelölt programjában kiemelt helyet foglal el a Budapesti Közlekedési Központ (BKK) rendészetének megalakítása. Még a hét elején is erről kampányolt Ungár Péterrel a Blaha Lujza téren. Az elképzelésnek van egy világos, racionális alapja: kéne kétszáz, rendészeti jogkörökkel felhatalmazott hatósági személy, akik intézkedni tudnának, ha valaki nem tartja be a tömegközlekedési eszközökön az utazási feltételeket. Amelyek régóta pontosan meg vannak fogalmazva. Kizárható az utazásból, aki ittas vagy bódult, botrányosan viselkedik, veszélyezteti önmaga és mások épségét, beszennyezheti a járműveket. Rendben, megfontolandó, észszerűnek tűnő javaslat, ne a járművezető bajlódjon ilyen esetekben a rendcsinálással, talán kevesebb fennakadással, kellemetlen szituációval számolhatunk. Az érvelés azonban nem áll meg ezen a ponton. Vitézy sosem felejt el kiemelni egy különösen veszélyesnek tartott csoportot, mégpedig a hajléktalanokat. Facebook-oldalán ezzel a címmel hirdeti az említett kampányeseményt:

„A tömegközlekedés nem hajléktalanszálló.” Frappáns, nagyon frappáns. Két éve idézhetjük Vitézytől ezt a megfogalmazást, 2022-es változatában „melegedőnek” sem engedett tekinteni egy járművet.

Szomorú ez, tökéletesen rímel a kormánypolitika szellemiségére, eszköztárára. Nem elég, hogy van egy kezelésre váró, valós probléma, igazi politikai haszon úgy szerezhető belőle, ha a kezelésére tett javaslat mellé odarakunk egy ellenségképet. Ha kemény, határozott fellépést ígérünk egy kellemetlenséget okozó, de alapvetően gyenge csoport ellen. Ha tehát utazási feltételeket akarunk testülettel betartatni, üzenjük ezt: Le a hajléktalanokkal a tömegközlekedési eszközökről! És jó a számítás, pozitív lesz a fogadtatás. Takarodjanak a járművekről, mert büdösek, részegek, hangoskodnak, ürítenek. Lehet sorolni a látványos eseteket. Én is elmesélek egyet, mert ilyen is van és lesz. Fonódó villamoson, a késő téli időnek nem egészen megfelelő ruházatban ül egy részeg, feltehetően hajléktalan ember, nem jó illatú, motyorog maga elé. Utasok tekintete kerüli, orruk persze nem tudja. Az egyik megállónál nem indulunk tovább, jön a vezető, kéri a jegyét, kiabál, addig nem tágít, amíg szerencsétlen nem száll le valahogy. A vezető büszkén indul vissza a fülkéjébe. Kemény volt, rendet teremtett. Kirakott a hidegbe egy gyenge, tehetetlen embert.

A kérdés csupán annyi, hova tűnik az emberség. 

Vitézy mindig hangsúlyozza, ő nem hajléktalanellenes (de kedves!), szerinte a hajléktalanság szociális, és nem rendészeti probléma. Így van, csak számolni kéne azzal is, hogy drámai emberi sors. Nem kezelhető bürokratikusan. A melegedők, menhelyek, „szállók” száma, fejlesztése önmagában nem jelent megoldást. Segítők és közösségek erőfeszítését igényli, hogy valaki visszataláljon a „normális” társadalmi életbe. Ha határozott politikai döntés születne a kérdés érdemi kezelésére, a megfelelő szociális segélyhálózat és menhelyláncolat kialakítása hosszú éveket követel. Addig mi lesz ezekkel az emberekkel társadalmi tolerancia nélkül?! Minimális humanizmus nélkül! Ami azt az erkölcsi parancsot sugallja, hogy ha már igazságtalan világban élünk, ahol utcára, kilátástalanságba sodródnak emberek, az állam keveset törődik velük, és mi sem vagyunk szentek, hogy komolyabb áldozatokat hozzunk a megsegítésükre, legalább hagyjuk őket melegedni azon a kurva villamoson. Kellemetlen velük utazni? Igen, de ki fogjuk bírni. Ennyit illik kibírnunk. Főleg, ha semmit nem teszünk a változás érdekében.

Tudom, hogy vannak kemény, szélsőséges helyzetek is, amelyek valóban hatósági beavatkozást igényelnek. Nem vagyok ellene a BKV- rendészetnek. Csak riasztó, ha a hajléktalanok, szerencsétlen sorsú, a nemlét határán tengődő emberek megbélyegzésével igazoljuk szükségességét. És, ismétlem, sajnos összhangban van a kormánypropagandát jellemző, uszító gyűlölettónusokkal. Mi is áll Orbán Viktor választási manifesztumában? „No migration, no gender, no war!” Első pillanatban magasztosan hangzik, létező problémákra utal, de a kifejtés, a tálalás rendre kirekesztésbe, gyűlöletbeszédbe torkoll.

No migration! Jelenthetné, elég volt abból, hogy a globalizációs centrum tragikus válságokig periferizáljon amúgy is szegény régiókat, hogy az állami szintre emelt vallási fanatizmus közösségeket tüzeljen egymás ellen, aminek következtében a nyomor és a fegyveres vérengzés milliókat kényszerít menekülésre. De kiderül, csupán annyiról van szó, hogy a menekülők ne jöjjenek Magyarországra, ne bomlasszák társadalmi rendünket, ne fertőzzék kultúránkat. Ők nem is menekülnek, mert egy igazi menekülőnek nincs eszköze a menekülésre. Ők a keresztény világra rázúdított ellenség. Ne dőlj be hát, ha nincstelen muzulmán anyát látsz valahol karján egy kisgyerekkel, egy percig se szánd, add át a hatóságnak, toloncolják ki! Nem az a lényeges ebben, hol a csúsztatás, mit fed fel és mit torzít el a migráció kérdéskörében, amely valóban óriási gondokat okoz, hanem a végső, gyakorlati üzenet: Ne légy irgalmas! Bajod lehet belőle!

No gender! Jelenthetné azt, ne misztifikáljuk a társadalmi nemek, a szexuális vonzalmak közti különbségeket, hanem tegyünk határozott lépéseket az emancipáció irányába. Vagy akár azt, ne foglalkozzunk ezzel a problémával, nem olyan lényeges. Ám se progresszív, se konzervatív értelmezés nincs a jelszó mögött. Csupán határozott figyelmeztetés: akik sokat szervezkednek, agitálnak a nők és a melegek, transzneműek teljes egyenjogúsága mellett, szét akarják rombolni a család intézményét, fajtalankodásra, beteges nemi kapcsolatokra buzdítanak. Ne legyél túlzottan megértő velük szemben, tarts távolságot tőlük!

No war! Na, ez legalább egyértelműen szépen hangzik. Ne legyen háború! Gyönyörű cél – ha nincs háború. De mire megyünk vele, amikor van? Igaz, nem nálunk, elfogadható hát az álláspont, hogy nem is akarunk belekeveredni. Gyáva, de józan pozíció. Még minimális szolidaritást sem vállal a megtámadott országgal, hiszen oda lehetne biggyeszteni a nevét, hogy „Ne legyen háború Ukrajnában!”, vagy éppen azt hirdetni, hogy „Békét Ukrajnának!”. De nem, ennyi sem, a háborúzó felekkel szemben teljes a semlegesség. És kiderül, hogy Brüsszellel van a baj, pontosabban azokkal az uniós országokkal, amelyek elköteleződtek az áldozat oldalán ebben a konfliktusban (természetesen elsősorban saját, jól felfogott érdekükben). Fegyverrel támogatják Ukrajna ellenállását, szankciókat vezetnek be az agresszor ellen. Na, ebből lesz az igazi háború. A végső üzenet tehát, hogy az igazi bűnös, aki elköteleződik a jogtalanul megtámadott fél mellett egy pusztító konfliktusban. Vesszen Ukrajna, ha úgy alakul! Győzzön az erősebb!

Hangsúlyozom, nem azzal kívántam foglalkozni, hol a hazugság, a politikai manipuláció ebben a propagandában. Nem volt célom bizonyítani, hogy a kormány orosz érdekeket szolgál. Másról van szó. Az üzenetek mélyén rejlő embertelenségről, mondhatnánk, agresszív antihumanista pátoszról. Amely egyre jobban terjed a mai világban. Legyél kíméletlen, őrizd a kiváltságaidat! Zéró tolerancia, zéró érzelmesség! Az új szélsőjobboldal, autoriter, „illiberális” rendszerek retorikájában érhető egyértelműen tetten, de benne rejlik az egész globális rendszer működésében. Az anyagi természetű sikerorientáltságban, a pragmatikus karrierépítés kultuszában, a „lúzer” szó megvető jelentésében. Más kérdés, hogy kultúránkban még mindig él a „bort inni, de legalább vizet prédikálni” parancsa. A hatalom még mindig szívesen bújik humánus értékrendek mögé, valamiféle jóságra biztatva szolgáit, emberséges szándékúnak tüntetve fel önmagát. De egyre fakul ez a hang.

Bármi lesz is a választások végeredménye, a kampány Magyar Péter országos és Vitézy Dávid budapesti mozgósítási sikeréről szólt. Jelentős követőtáborra találtak. És egyikőjük sem azzal, hogy romantikus hős. 

Erőt, határozottságot, pragmatizmust kellett az eredményhez felmutatniuk, és közben jobbnak látták tartózkodni attól, hogy szembeszálljanak a társadalomban terjedő előítéletekkel, kirekesztő indulatokkal. Aminek fényében el is halványult minden korábbi gyengeségük, vétkük. Miközben a Momentum hagyományos szép üzeneteire, a Kutya Párt segítő közéleti aktivizmusára megint kevesebben figyelnek. Már lehet is képzelegni arról, hogy 2026-ban a kormányoldal elveszti abszolút többségét is a parlamentben a mandátumok 48 százalékával. A Tisza Párt pedig negyvenet szerez. A Mi Hazánk is becsúszik öttel. 90 százalék körüli jobboldali uralom. Olyan üzenetekkel, amelyek bármikor pogromhangulatot szülhetnek. Csak úgy, váratlanul. Ha addig nem borul lángokba a világ a blokkátrendeződések antihumanista szikráitól. Csak úgy, váratlanul.

Különös történések a Szondi utcában című animációi­val robbant be a YouTube-világba Levi néven. Sokáig azt sem lehetett tudni, ki áll a név mögött. Roznár Levente, a számítógépes animációval foglalkozó 26 éves motion designer a negyedik szatirikus, szókimondó videóját jelentette meg pénteken. Politikai tartalom kapcsán mindenki a saját álláspontjának keresi bennük az igazolásokat, pedig a humoruk és iróniájuk alapján nem lehet beskatulyázni őket – ez eminens értékük is egyben. Levente időutaztatott-ideutaztatott nemzeti hős Petőfije például, akit messiásként vár az ellenzék, a Partizán élő adásában egy röpke délután alatt haladja meg tíz nagyságrenddel az érett orbáni homofóbiát.