A valóság izgalmasabb a fikciónál – szokás hallani. Ez a választási szisztémákkal és eseményekkel foglakozó filmek esetében különösen igaz, mert a valóság – pláne a közösségi médiák és a videó megosztók idejében – sokszor az adott pillanatban izgalmasabb és nagyobb társadalmi erővel bír, mint egy utólagos fikciós feldolgozása egy-egy eseménynek. Leginkább az amerikai filmekben szeretnek mégiscsak a választás műfajával foglalkozni, komolyan, vagy épp humorral.
Az egyik legkorábbi alkotás Frank Capra 1939-es klasszikusa, a Becsületből elégtelen, melyben egy időközi választásnak köszönhetően egy elhalálozott korrupt szenátor helyére a cserkészbecsülettel rendelkező Jefferson Smith (James Stewart) érkezik, aki diáktábort szeretne létrehozni egy gyönyörű természetvédelmi területen, ám oda a dörzsölt párttársai más beruházást készítettek elő.
A korrupció, mint a politika velejárója később Nixon elnök és a Watergate botrány kapcsán készült, de a legemlékezetesebb mű Alan J. Pakula 1976-os Az elnök emberei című politikai krimije, mely Nixon győzelmének képsoraival kezdődik és a történet részleteit az ügyet felgöngyölítő két Washington Post-újságíró, Bob Woodward és Carl Bernstein (Dustin Hoffman és Robert Redford) szempontjából mutatta be. A történtekről a két újságíró könyvet is írt (amely 1973-ban Pulitzer-díjat nyert), a film jogait pedig Redford vásárolta meg. A színész csak producerként szeretett volna részt venni a projektben (Carl Bernstein szerepére eredetileg Al Pacinót képzelte el), a Warner Brothers viszont csak azzal a feltétellel finanszírozta a filmet, ha Bob Woodwardot Redford alakítja.
Ha már klasszikusokról beszélek, méghozzá Robert Redford tekintetében, érdemes megjegyezni az 1972-es A jelölt című komédiát, amelyben a színész egy volt kaliforniai kormányzó idealista fiát játssza, akit a Demokrata Párt jelképes jelöltként indít egy látszólag nyerhetetlennek tűnő versenyben, hogy megdöntse egy népszerű és befolyásos republikánus szenátor hatalmát, mivel azt hiszi, hogy mindenképpen veszíteni fog, Redford karaktere, akit Bill McKaynek hívnak, úgy dönt, hogy csak azért indul a versenyben, hogy azt mondhasson, amit akar. De ez az őszinteség üdítően hat, elkezdi megnyerni a választókat. Ekkor lépnek be a különleges érdekcsoportok, és a saját céljaikra akarják módosítani McKay brandjét. Michael Ritchie rendező vérité-hangulatot visz ebbe a filmes boncolásba egy olyan kampányról, amely akkor is jól megy, amikor még maga a jelölt sem biztos benne, hogy akarja a munkát. Ennek a műnek a sötét ellenpéldája George Clooney negyedik rendezése, A hatalom árnyékában, melyben Stephen Meyers (Ryan Gosling) kampányfőnök kerül „választási csapdahelyzetbe”.
A kötelező örökzöldek közé tartozik A király összes embere című noir dráma. „Miért szeretnél vezető lenni?” Ez az a kérdés, amely a legtöbb demokratikus politikai kampány középpontjában kellene, hogy álljon, de az őszinte válasz ritkán szokott elhangozni. Robert Penn Warren Pulitzer-díjas, 1946-ban megjelent regénye kiválóan kezeli ezt a kérdést, és kétszer is feldolgozták a filmvásznon: először Robert Rossen 1949-ben, majd Steven Zaillian 2006-ban. Bár az utóbbi, Sean Penn főszereplésével készült film tűnhet a mai néző szemében a könnyebben hozzáférhetőbb megoldásnak, a filmek megrögzött szerelmesei tudják, hogy Rossen igényes víziójától az messze elmarad. A kapzsiságról, a szenvedélyről és a lélek károsodásáról a régi noir sokkal többet állít.
A rendszerkritika mesterművét Barry Levinson jegyzi, aki 1997-ben előre megírt egy amerikai botrányt az Amikor a farok csóválja... művével. Winifred Ames (Anne Heche) az Egyesült Államok elnökének legjobb tanácsadójának helyzetét kell kezelnie, mivel az első ember szexbotrányba keveredik, mindössze két héttel az újraválasztás előtt. Winifred felhívja Robert De Niro alakította megoldó-karaktert, Conrad Breant, aki pedig felbérli Dustin Hoffman által alakított hollywoodi producert, Stanley Motss-t, hogy segítsen neki megrendezni egy fiktív háborút Albániában, melybe azonnal be kell avatkozni, hogy az azzal való foglalkozással növelje a hivatalban lévő elnök reputációját. A sötét szatíra égető hasonlóságai akár most is valódi (háború vagy béke...) de annak idején Bill Clinton kormányzatával kvázi azonosították – a Monica Lewinsky-botrány és a vitatott szerbiai bombázások – 1997-ben nagy hullámokat korbácsoltak.
Az amerikai függetlenfilm egyik legnagyobb alakja, Alexander Payne két korai művében is a választás tematikáját dolgozta fel, ahogy szokta az életben elbukó kisember mikroszintjén.
Az 1999-es mű, melynek eredeti címe Választás – Election (mely a magyar piacon Gimiboszi címmel került forgalomba), mely Tom Perrotta regényének feldolgozása, melyben egy középiskolai tanár, Jim McAllister (Matthew Broderick) úgy gondolja, két szavazat kukázásával büntetés (és bűnhődés...) nélkül megakadályozhatja a feltörekvő diákpolitikus, Tracey Flick (Reese Witherspoon) győzelmét. Aki, afféle tökéletes diák, de egy Gestapo tiszt elszántságával és gátlástalanságával rendelkezik, így harcol. Payne középiskola környezetbe helyezett választási szatírája az egyik legmerészebb politikai parafrázis egy gyermek diktátorral. A rendező másik hasonlóan eredeti őrülete az 1996-os Ez az életem, melyben a drogos Ruth teherbe esik és a teljes Nebraska állam összes abortusz párti és éllenes szervezete elkezd kampányolni egy olyan ügyben – a gyerekvállalás kérdése –, mely a lebrutálisabb választási kampány jelenségeit hozza gyilkos iróniával.
Ha vicces magyar választást feldolgozó művet keresünk, akkor kutassuk fel Simonyi Balázs és Tóth Barnabás 2006-os rövidfilmjét, az Egy szavazotot, mely egy képezeletbeli hazai parlamenti választás egy szavazókörzetében játszódik, ahol egy idős hölgy meghal a szavazás közben. Mivel a két rivális jelölt között szavazatazonosság alakul ki, elkezdődik a vita: vajon számít-e a halott néni voksa?
