„A tények megcáfolják azt a széles körben elfogadott elképzelést, amely szerint a háború után (egészen a hatvanas-hetvenes évekig) a holokauszt túlélői hallgatásba burkolóztak” – állapította meg David Cesarani történész a 2012-ben megjelent After the Holocaust című kötetben. A Magyar Nemzeti Galériában július 21-ig látható kiállítás, az Így történt is ezt támasztja alá. A tárlat 30 szemtanú művész – többnyire grafikai – alkotásaival mutatja be a holokauszt korai emlékezetét: a munkaszolgálatot, a gettóba zárást, a gyűjtőtáborokat és a deportálást, a lágereket. De készült grafikai sorozat a háborús bűnösök pereiről is.
„Az elmúlt időszak kutatásai egyértelműen rámutattak arra, hogy a háború utáni néhány évet nem jellemezte sem az elhallgatás, sem a csend. A későbbi túlélők, illetve a korabeli zsidó szervezetek már a vészkorszakban dokumentálni kezdték az eseményeket, a felszabadulás után pedig szinte egyfajta »dokumentálási düh« vette kezdetét” – írja a kiállítás most megjelent katalógusában Farkas Zsófia, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár művészettörténésze. A tárlat kurátorának tanulmányából az is kiderül:
korábban arról is folyt művészetfilozófiai vita, miként ábrázolható a holokauszt.
Az egyik álláspont szerint az „ábrázolhatatlan” téma szakrális érinthetetlensége sérül azzal, ha nem csak a puszta tények – fotók, naplók, visszaemlékezések – mutatják be a történteket. A másik álláspont szerint fontos szerepe van a különböző médiumoknak az események felidézésében, megőrzésében és átélésében. Ernst van Alphen holland irodalomtörténész szerint a későbbi nemzedékek közvetítő tevékenysége során szerepet kaphat a humor, a játék és a műélvezet is.
A kiállítás katalógusának keddi bemutatóján Csősz László történész, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár főlevéltárosa elsőként azt emelte ki: ugyan holokausztkutatóként részben ismerte a kiállítás alkotásait, nem volt azzal tisztában, milyen nagy mennyiségben keletkeztek ilyen képek, grafikai sorozatok, amelyek teljes narratívákat adva igyekeznek elmesélni a közvetlenül megélt történeteket. Ugyanakkor láthatók olyan – szöveggel is ellátott – műalkotások is a kiállításon, amelyek az irodalom felé is kinyílnak. E művek a fotókkal, naplókkal, visszaemlékezésekkel teljesen egyenértékű történelmi dokumentumok, források – mondta a történész.
Csapody Tamás történész, jogszociológus, a Semmelweis Egyetem docense korábban két kötetben dolgozta fel a bori munkaszolgálatosok történetét. A katalógushoz írt tanulmányában olyan műveket, képes meséket elemez, amelyek a szerbiai Borban születtek meg. – A holokauszt egyik nagyon fontos színtere volt Bor, másfél éven keresztül mintegy hatezer magyar, többségében zsidó férfi kényszermunkahelye. Hogyan születhettek meg képzőművészeti alkotások ebben a szabadság nélküli, totalitárius térben? Ráadásul a mese műfajában? Az alkotók, az ott élő, ott kényszermunkára végző zsidóknak volt lehetőségük és fantáziájuk arra, hogy élményeiket, tapasztalataikat realisztikus mesébe szőjék. Sándori Tibor és Szabó Ferenc Bori mese című műve egy szerelmi történetbe ágyazva beszéli el Bor történetét, bori helyszínen, bori nevekkel, gyönyörű szép kézművészeti ábrázolásokkal, mintegy ötven leporellóoldalon. Csillag Albert tizenkét táblából álló története, a Mese a Jó és a rossz kisleányról egy Grimm-mese adaptációja. A meggyilkolt alkotónak egy másik művét, egy tábori levelezőlap formájában megrajzolt, Egy nap című kis képregényét is számba vehettem. (Utóbbi mű a neves grafikus verses-képes szerelmi vallomása menyasszonyának, Benisch Veronikának.) El kell mondani: az alkotások gyönyörűek, melyeket átsző a humor, a laza szabadságigény, a trauma feldolgozásának igénye – hangsúlyozta Csapody Tamás. Majd hozzátette: – Mind a három alkotó tragikus körülmények között halt meg, nem élvezhették az általuk megírt, megrajzolt, megbecsült szabadságot.
Infó
Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain. Szerkesztő: Farkas Zsófia. Szerzők: Bohus Kata, Csapody Tamás, Farkas Zsófia, Kisantal Tamás. Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, 2024.
Csősz László megjegyezte: – Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy az 1990-es évek második felében Roberto Begnini filmje, Az élet szép milyen nagy vitát váltott ki amiatt, hogy humoros szemszögből közelítette meg a holokauszt témáját. A film tabut döntött: korábban volt egyfajta hallgatólagos megegyezés arról, hogy a témáról csak bizonyos műfaji keretek között lehet beszélni. Miközben a humor – ahogy az a kiállításon is látható – megjelenhetett az 1945 után előkerült képzőművészeti alkotásokban.
– Ez az irodalomban sem volt másképp – tette hozzá Kisantal Tamás irodalomtörténész, a Pécsi Egyetem docense. – A tabusítás későbbi fejlemény volt. Nem csak a képzőművészetben, az irodalomban is rengeteg olyan művet találunk 1945 utánról, amelyek mai szemmel nézve egészen meglepőek, már-már megbotránkoztatóak, de legalábbis furcsák. Aminek történelmi, életrajzi okai is vannak: a magyar kabaré, a magyar humor képviselőinek nagyobb hányada zsidó származású volt, akiket vagy munkaszolgálatra vittek, vagy koncentrációs táborba, vagy Budapesten bujkáltak a háború alatt. Értelemszerűen minden túlélő azzal az eszközkészlettel dolgozott, ami volt neki: a képzőművészek és az irodalmárok is azzal a formanyelvvel, a humoristák is azzal a nyelvvel, amit elsajátítottak. Királyhegyi Pál 1947-ben megjelent memoárja, a Mindenki nem halt meg is egészen elképesztő. A kiállítás képeit látva azzal szembesültem: sok átfedés van az akkori irodalmi szövegek és a képi ábrázolás között. Ez nem csak a humor megjelenésére vonatkozik, hanem a női ábrázolásmódra is, itt Rudnóy Teréz Szabaduló asszonyok című, nagyon-nagyon jó, 1947-es regényét kell, hogy említsem. A másik, ami nekem nagyon revelatív volt: sok szerző a háború után nagyon gyorsan, sokszor szerkesztetlenül jelentette meg emlékiratát, sok mű emiatt inkább csak traumaelméleti szempontból érdekes. Az itt bemutatott képzőművészeti alkotások sokszor sokkal erősebbek egy-egy akkor megjelent irodalmi műnél.
A katalógusban olyan fotográfiák is találhatók, amelyek a kiállításon nem jelennek meg. Az alkotók művei, életrajzai mellett Bohus Kata történész, a norvég Universitetet i Tromsø tudományos főmunkatársának tanulmánya is megtalálható a mintegy 350 oldalas kötetben.
