- Áldozat vagy humanista

Miguel de Cervantes 1605-ben egy bezáródó világban alkotta meg álmodozó lovagját, Don Quijote-t. Olyan miliőben, ahol a reneszánsz eszméje és a tolerancia mindinkább átadta a helyét egy dogmáktól uralt világnak. Ahol a nagy rend súlya alatt az egyén szabadságára került lakat.

Mert Don Quijote nem bolond, hanem idealista. Reneszánsz ember. Tudatában (tudatosan?) külön világot formál maga köré, egy buborékot, amelybe belelép, és az vele halad az útján. Ő várkastélyokat lát ott, ahol csak rozzant fogadók vannak, nemes hölgyet a prostituáltban, és hadseregeket, ahol csak birkanyájak legelnek. És persze óriásokat a szélmalmok földjén. De vajon tényleg őrület-e meglátni a dolgokat összekötő hasonlatosságot, amely az emberek nagy része számára láthatatlan? Felöltöztetni a valóságot, ecsetvonásokkal átfesteni a jelent, és felfedezni a minden mélyén ott pislákoló szellemet, és jót? Hát nem ezt csinálják a költők, a művészek? Vajon nem éppen ez az idealista, soha nem lankadó hit az, ami megalkotta a humanizmus eszméjét? Mikor Don Quijote elveszíti ezt, meghal. „Kitisztult a tudata halála előtt” – mondják a hozzá közel állók. Vagy csak feladja a harcot és lenyomja őt a világ.

Massenet operájának alapját Jacques Le Lorrain fiatalon, nyomorban elhunyt költő hősi drámája adta, melyet 1905-ben mutatott be egy párizsi színház. Le Lorrain nagy vonalakban egyszerűsített, egy történetfoszlányt kiragadva írt egész estés, versbe szedett művet. Don Quijote szíve hölgyét, Dulcineát egyszerű nemes asszonynak mutatja, ellentétben a regényben szereplő koszlott prostituálttal, akit Don Quijote tekintete nemesít meg. Vannak persze szélmalmok, és Don Quijote hitét látva megszelídülő útonállók, de a kamera már itt elkezd torzítani, hiszen megremegni látszik a don quijotei idealizmus és egy kedves bolond lesz csupán a lovagból.

A Bastille Opera idei, május 10-i bemutatója méltán aratott óriási sikert. A világ operaszínpadjain jól ismert olasz rendező, Damiano Michieletto és alkotótársai, koherensen viszik végig koncepciójukat, melyben Don Quijote történetét a mába helyezik át. Főhősük idősödő - környezete alapján módos, ám láthatóan alkotói válságban szenvedő - művész talán épp egy modernkori Massenet. Látjuk ahogyan kísértik őt szellemei, különösképpen egy valamikori beteljesületlen szerelemé. Az előadásban mindvégig ez a két sík, a jelen és a múlt fut egymás mellett, melyben Dulcinea az emlék, és - a végeredményben öt felvonáson át egy elnyújtott haláltusát vívó - Don Quijote a jelen idő. A művész, akinek pusztító fájdalmat okoz az elszalasztott lehetőségekkel való szembesülés, nyugtatókba és alkoholba menekül, hallucinációi egyre elhatalmasodnak rajta. Elméjében így keveredik össze minden szereplő és idősík: a rémisztő árnyak, és örökké hű szolgálója (ebben a koncepcióban házvezetője) Sancho világa, aki egyre kétségbeesettebben kíséri gazdáját a biztos halál leejtőjén.

A három főszereplő nemcsak kivételes énekesi kvalitásai, hanem színészi játéka okán is tökéletes partnere volt a rendező víziójának. Gaëlle Arquez, mint Dulcinea és Étienne Dupuis, mint Sancho méltán visszatérő, jól ismert alakjai a Bastille színpadának. A magyar Bretz Gábor, aki az általam látott estén debütált a nagy hírű házban, rendkívül plasztikusan, részletgazdag színészi jelenléttel, és szépen megformált énekléssel alakította a címszerepet. A Patrick Fournillier vezette zenekar - bár néha hangerőben elnyomta az énekesi hangokat - egy egységként tudta megszólaltatni Massenet e megszokottnál is eklektikusabb kompozícióját.

Az előadás láthatóan komoly költségvetésből, nagy tehetséggel megalkotott képeihez nem fér kétség, a nézők lelkes ünneplése bizonyítéka annak, hogy megtalálta közönségét. Én mégis egy meghiúsult randevú érzésével távoztam a színházból. Mert sokan eljöttek a találkozóra, és tartalmas volt az este, de egyvalaki hiányzott: Don Quijote maga. Azaz a don quijote-i minőség. Az a szabad döntés, amivel egy elképzelt szebb világba lép át, mikor magára ölti a lovag szerepét. A gyógyszerek és tudatmódosító szerek által előidézett állapot nem aktív cselekvés, hanem passzív áldozati szerep. Önpusztítás és nem a mindenen átsugárzó hit által való felemelkedés. Kétségtelenül sok nagy művész sodródott bele ebbe a világtörténelem folyamán, és az előadás Don Quijotéja is átnyújt még halála előtt egy kéziratot Sanchónak, ami valószínűleg gyöngyszemeket rejt, ám a cervantes-i gondolat mégsem ez. Az opera zenei szövete igen sok réteg megmutatására adott volna lehetőséget, mely mellett ezúttal elment a rendező. Mintha két külön előadás zajlott volna: egy a színpadon, és egy másik a zenekari árokban. Don Quijote így dimenzióit vesztve egysíkúvá vált, és nem tudott szublimálódni, harmonikus eggyé válni a zenével.

A mai kor nem kedvez a humanizmus eszméjét hirdetőknek. Mégis hinni akarom, hogy nyílhatnak még utak, ahová el lehet indulni teljes vértezetben egy jobb világ reményében.