Tanult, világot járt és látott kollégám, aki már sok-sok választási kampányt átélt, azt mondja, nem túlságosan kirívó, amit most Magyarországon tapasztalunk. Legfeljebb, ahogy mondják, real-time éljük meg úgy, hogy ez aztán minden idők legszörnyűbb periódusa, aztán pedig, a következő választáson éppen az akkorit emeljük a legfelső, vagy inkább a legalsó szintre.
És igaza van: jómagam – szemben vele – a hazai kampányok homályos emlékeit tudom felidézni; igen, bizony mindig azt éreztem, hogy egyre lejjebb csúszik a magyarországi politikai kultúra. Most is. De persze fogalmam sincs, hogy hova tegyem a jelenlegi időszakot ebben a negatív rangsorban; voltaképpen a 2002-es, két forduló közötti kampányt érzem az emlékeim között a legszörnyebb ámokfutásként. Az idősebbek talán emlékeznek rá, ez volt az a választás, amikor a Fidesz váratlanul elvesztette az első fordulót, és a fordítás érdekében lerohanta a postaládákat; megpróbálta legyalázni és legyalulni az ellenfelet. Kis híján sikerült is. Feltehetően ez a majdnem siker adta a tápot a következő idők kampányához, innen kezdve nagyot fordult a politikai széljárás, szinte állandóvá és korlátlanná vált a kampányidőszak, de viszonylag egyenlő feltételek mellett. Az egyenlő feltételeket itt az jelentette, hogy nem mutatkoztak hatalmas forráskülönbségek. És ez egészen addig így is volt, amíg Orbán és pártja nem került hatalomra, ráadásul kétharmados fölénnyel. Onnan kezdve nem volt mese, a Fidesz mindent a Mikola István-féle 2006-os gondolatnak rendelt alá, azaz egyszer kell nyerni, de akkor nagyon. Ráadásul ehhez azt a mikolai gondolatot is beépítette Orbán a terveibe – majd meg is valósította –, hogy a 15 millió magyar, másként a határon túliak beemelése a rendszerbe biztosítja majd ezt a vágyat.
Tizennégy éve tehát a gátlások nélküli folyamatos kampány uralta az országot, a választási időszakok legfeljebb némi turbulenciát jelentettek. Az állandósult kétharmados fölény, az ugyancsak állandóvá váló rendeleti kormányzás, valamint az állami források gátlástalan használata minden korábbi egyensúlyt felborított, kiváltképp az internet, a közmédia és a közterületi reklámok fideszesítésének a következtében. Ennek köszönhetően Orbán számos fordulatot tehetett, a rendelkezésére álló rekvizitumok minden szavát képesek voltak átrajzolni. Én most csak egy idézetet emelek ide, még 2007-ből, Tusványosról. Az akkor ellenzéki vezérnek számító Orbán ezt mondta:
„A multinacionális tőke és a nemzeti piacok harcában vannak olyan autoriter kapitalizmusok, például Kína, Oroszország, amelyek ellen igenis meg kell védeni a nemzeti piacot.”
Ezt tényleg csak azért emeltem, mert bármely orbáni állításnak megtalálhatjuk a pandanját – következmények nélkül. Most van az első olyan választás, amikor élesebbé vált a helyzet, noha eredendően kényelmes kampánynak nézhettünk volna elébe. Nem lett az, és annyiban kétségtelenül rosszabbnak tűnik, hogy régen volt turbulencia jelent meg; a politikai paletta úgy vált színesebbé, hogy a kultúra szintje ettől még nem emelkedett. De ne könyveljünk véglegesen; előttünk áll még egy hét, lehet rosszabb is.