Vak vezet világtalant: a könyv borítóján – remek poénként – Bruegel (az idősb Pieter) e világhírű festményének részlete látható. A választás hatásosan utal a szerző közismert humorára, öniróniájára. Egyszersmind jelzi: Almási tudósi alkatától igencsak távol áll a klasszikus modernitás fölényes mindentudói attitűdje. A kötet esszéiben rejlő mentalitás így leginkább – talán – posztmodernnek tekinthető: játékos, kételyekkel/bizonytalanságokkal teli, azaz szüntelenül korrigálja önmagát, időnként többértelmű válaszokat ad, tudatosan kerüli a sarkos állásfoglalásokat, helyettük rendszerint alternatívákat – esetleg valószínűségeket – láttat. Nem kedveli tehát a rigorózus iskolamesteri pózokat: sosem oktat ki (nem „osztja az észt”), hanem mindenekelőtt beavat bennünket, megosztja velünk dilemmáit, szempontjait, érveit, felhívja figyelmünket a vitatható következtetésekre, s mindezek után a végső döntést rendszerint ránk bízza, olvasóit tehát szellemileg is partnereknek ítéli. Gondolatvilága és módszere folyamatosan azt hangsúlyozza: világunk alapproblémáira nincsenek fehér/fekete egyszerűségű, néhány tőmondattal leírható megoldások. Aki ilyeneket kínál, attól mindenképp ajánlatos óvakodni.
Fontossága, kiemelt aktualitása miatt kerülhetett a kötet élére az az esszé, amelyik a közönségesség, a kulturálatlanság lépten-nyomon tapasztalható terjedésének lehetséges okait és következményeit elemzi (A „bunkók” világuralma felé). E sokakat nyugtalanító decivilizációs tendencia látványosan jelenik meg például a normális testkép radikális megváltoztatásának tömegessé válásában (tetoválások, pirszingek, stb.), de – miként Almási méltán emeli ki – ennél sokkal drámaibb a közvetett szimptómák egész sora: a mindennapi érintkezések durvasága, az elemi figyelmesség hiánya, a tudás lenézése, sőt eredményeinek tagadása („szerinted a Föld gömbölyű, szerintem lapos, ez akkor legalábbis döntetlen”), a hamis információk, akár a legképtelenebb konteók feltétlen elfogadása. Mindez pedig a tömegdemokrácia lehetőségeivel társulva hallatlanul megnöveli a hatalommániás, populista szélhámosok hatalomra kerülését. Ma már sorolhatjuk is az ijesztőbbnél ijesztőbb példákat.
Esszék sora vizsgálja azt a nem kevésbé aggasztó veszélyforrást, hogy napról napra szinte exponenciálisan növekedik a világháló különféle tárhelyein gyűjtött szenzitív adataink mennyisége, s ezzel együtt fokozódik a visszaélés lehetősége (Ez-az a digitális társadalomban, A „meztelen” társadalom és a titkok, Magánszféra pedig nincs stb.), amit jelentősen megnövel az, hogy az internethasználók sokasága önként – meghökkentő naivitással – szolgáltatja ki magát átláthatatlan digitális szereplőknek. A szerző mély megalapozottsággal utal azokra a kockázatokra, melyek abban rejlenek, hogy – egyebek mellett – a Google vagy a Facebook olykor többet tud rólunk, mint a hozzátartozóink.
Almási külön ciklusba rendezte azokat az írásait, melyek szűkebb szakterülete: a művészetek, az irodalom újabb fejleményeivel, összefüggéseivel foglalkoznak. Roppant tanulságos például az a szövege, amelyikben néhány újabb – jelentős, reprezentatívnak tekinthető – amerikai regény szembeszökő társadalmi érzékenységével szembesít bennünket. „… ezek a művek majd mindenütt használják a modern narráció eszközeit (az idősorok keverését, az előbb-utóbb felcserélését, a figurák identitásváltását stb.). Átalakítva, netán mellékesen, mert elsősorban mélyfúrások végzését tartják fő feladatuknak: mi történt az elmúlt két évtizedben az amerikai társadalomban.” Az elemzés azért is érdekes, mert mintha – mutatis mutandis – a mai magyar prózában szintén valami hasonló tendencia zajlana.
Persze, mindezek mellett a kötetben még sok-sok izgalmas téma, kérdésfelvetés, eszmefuttatás várja az olvasót. Tanulságos például az irodalmi kánonokkal (azaz a szakmailag többé-kevésbé elfogadott, ennyiben egyezményes „toplistákkal”) szembeni – jogos – fenntartások sora: a radikálisan új művek valóban szinte mindig a rendszeren kívül tűnnek fel. Tisztánlátásunkat segíti az az esszé, amelyik a XX. századi világhírű filozófus, Martin Heidegger (náci szimpátiáiból, sunyi zsidózásaiból fakadó) emberi gyarlóságát teszi félreérthetetlenné, érvelése és végső konzekvenciája azért is fontos, mivel a szerecsenmosdatásnak nagy hagyománya van: „Ez a gondolkodó az én szememben morálisan lenullázta magát.” Élményszerű továbbá a zeneművek (például egy Beethoven-zongoraszonáta) befogadási folyamatát leíró-értelmező esszéje, valamint a Szvjatoszlav Richter zseniális előadó művészetéről szóló fejtegetése. Végül mélyen megrendítő a magaskultúra mai társadalomlélektani küldetésének interpretációja: „ezekben a nehéz időkben a kultúra lett a középosztály végső ellenállási vonala” – „tán utolsó befogadó, oltalmazó szellemi tér”. Már amíg van.
Számomra a kötet egyik legemlékezetesebb írása, melyben Almási – majdhogynem egy lehetséges fejlődésregény csírájaként – nevelődésének, eszmélkedésének egyik korai alapfejezetét vázolja fel. Ennek középpontjában – a szülők elköteleződése révén – a harmincas évekbeli szociáldemokrata munkásmozgalom, illetve ennek művelődésbeli vonzata áll. A mai olvasó számára az igazán meglepő, sőt csodálatra méltó tehát az lehet, hogy a szervezett munkásság, legalábbis az elitje nemcsak politikai, hanem – vele csaknem azonos jelentőségű – kulturális közösséget is teremtett, melynek tagjai Adyt, József Attilát, Kassákot, valamint Tolsztojt, Zolát, Anatole France-t, Andre Gide-et olvastak, irodalmi estekre jártak, kórusműveket hallgattak. Ilyen ma már alighanem csak az utópiákban lehetséges.
Infó: Almási Miklós: A tudás örömétől a szellemi vakságig. Kalligram, 2024.
