- Eltáncolják a politikát

Ahogy belépünk a Velencei Biennálén az Osztrák Pavilonba, a hófehér falak között egy csendélet fogad minket: vázákban látunk különféle növényeket, mint rózsát, tulipánt, szegfűt, jázmint, cédrust és egy kisebb narancsfát. Az esztétikai élmény több mint megkapó, a falszövegből viszont kiderül, hogy a növények mindegyike az elmúlt évtizedek színes forradalmaira utal, melyeknek a nevében szereplő szín vagy növény egy-egy felkelést szimbolizál, például Grúzia 2003-as rózsás, Ukrajna 2004-es narancsos és a Tunézia 2010-es jázminos forradalmát.

Az Osztrák Pavilon művésze, az 1970-ben Leningrádban született Anna Jermolaewa munkáit áthatja a politika, a műtárgyak mindig túlmutatnak magukon. A konceptuális alkotó 1989 májusában politikai üldözöttként hagyta el a Szovjetuniót, majd Ausztriában lelt új otthonra, ahol művészetet és művészettörténetet tanult, az elmúlt harmincöt évben pedig továbbépítette az életművét. Alkotásaival arra ösztönzi a befogadót, hogy elemző szemmel tekintsen a társadalomra és a politikához fűződő viszonyaira.

A jobboldali teremben például Okszána Serhejeva ukrán balettáncos és koreográfus tűnik fel élőben, aki a közönség előtt A hattyúk tava zenéjére mozog, miközben mögötte egy nagy méretű képernyőn egy százötven perces videó fut, melyen balerinák gyakorolnak a művésznő vezetésével. Ez az alkotás is ártatlannak tűnik, Csajkovszkij balettje viszont politikai szempontból is fontos volt a művész szülőhazájának életében, hisz a nyolcvanas években a fontos állami vezetők halálakor ezt játszották le a televízióban akár napokon át, ahogy az 1991-es puccs idején is, mely előkészítette a Szovjetunió széthullását. A hattyúk tava így az ország kulturális emlékezetében szimbolikus módon a hatalomváltással is összefonódott.

Egy másik terem szintén a régi időkre utal: a falakon köralakra vágott röntgenképeket látunk, melyek a valóságban hanglemezként funkcionáltak. A háború utáni Szovjetunióban ugyanis megtiltották az embereknek, hogy populáris zenét hallgassanak, kivált a Nyugat rock és jazz számait, ezért egyesek kitalálták, hogy ezekre a filmekre másolják a zenéket, melyeket a magnókazetták megjelenéséig értékesítettek is. A tárlaton a többségében emberi bordákra írt zenék között szerepel Duke Ellingtontól a Diga Diga Do, Elvis Presley-től a Tutti Frutti, a The Rolling Stones-től a Paint It Black, Roy Orbisontól a Pretty Woman és a The Beatles-től A Hard Day’s Night.

A pavilon udvarában hat fizetős telefonfülke áll, de ezek valójában readymade objektek, melyeket Jermolaewa az alsó-ausztriai Traiskirchen városának menekülttáborából hozatott Velencébe. A fülkék belső és külső falán különböző, rájuk karcolt, firkált és írt feliratokat olvashatunk, melyek a menekültek bizonytalanságáról és reménnyel teli állapotáról tudósítanak – 1989-ben Jermolaewa is ezeket a fülkéket használta, amikor felhívta a Leningrádban élő családját, hogy megérkezett a Nyugatra.

Erre az élményre reflektál egy tizennyolc perces videómunka is, melyben magát a művészt láthatjuk, amint a híres bécsi pályaudvar, a Westbahnhof egyik padján szeretne aludni télikabátban és kapucnis pulcsiban. Vagyis eljátssza azt a helyzetet, amikor sok éve Ausztriába érkezett politikai menekültként, és első hetének minden estéjét így töltötte. A performansz viszont mégsem adja át teljesen az emléket: a padon már karfákat helyeztek el, így a művész sehogy sem találja a kényelmes pozíciót.