Már az elején eldöntöttem, hogy ezek a kis tudósítások nem lesznek olyanok, mint a Facebook-posztok a nyaralásokról, ahol mindig van egy akvamarin színű tenger a háttérben, vagy a szűrt, kipróbált fényekben való ünnepi pillanatokról, ahol addig járatják a szelfimotort, amíg mindenkinek tökéletes lesz a mosolya. Igyekszem belefoglalni az árny- és gyarló-, vagy ha úgy tetszik, az emberi oldalt, lesznek benne könnyek, vér és izzadság, hiszen az élet ilyen béke idejében (is).
Azt azért nem gondolnám, hogy a múlt heti, kissé idillikusra sikeredett beszámoló után tömegek döntöttek volna úgy, hogy kiskutyát vállalnak, hogy az lett volna a végső érv, amely sokakban legyőzte volna az ellenállást. Ha viszont akadnak olyanok, akik eltöprengtek rajta, akkor jöjjön az érme másik oldala. Például az előzetes tervek szerint e héten nem Belláról szólt volna ez a tárca, komolyabb témák felé eveztünk volna, ne untassuk a kutyátlan olvasókat, csakhogy az elmúlt pár napban minden, na jó, majdnem minden róla szólt. Merthogy, és ezt kevesen kalkulálják be ilyenkor, a házi kedvencen a sok-sok háztartási géppel és kütyüvel ellentétben nincs olyan gomb, amivel használaton kívül lehet helyezni. Ne élj, amikor nem akarom. Duska is, pedig ő volt az első számú rajongó, meglepődött azon, hogy egy ideig nem térnek vissza a békés, semmittevős hétvégi délutánok. Bella energiája, amely ilyenkor vetekszik egy kisebbfajta erőmű teljesítményével, tízperces „őrületei”, amikor felváltva rágja a zoknit, a kanapét, a kezünket, az ágytakarót, a fadarabot, és úgy bármit, ami a szája elé kerül, bizony felszántja a legózás és tévézés békéjét. Ehelyett van folyamatos ügyelet, lesni, hogy melyik nyüszögés jelzi a pisilést és melyik szól csak az unalomnak.
Ráadásul csecsemőgondozásban (hiszen Bellával még itt tartunk, csak három hónaposan lép be a „kamaszkorba”, ami hat/kilenc hónapos koráig tart), a feltétel nélküli figyelemben és odafordulásban csak a nejemnek van tapasztalata, én kutyát és gyereket is majdnem „készen”, fél- és egyévesen kaptam. Nem csoda hát, ha négy-öt nap után, csöndben felmerült a fiúkban, bennünk, hogy tán ideje lenne felvállalni a napnál is világosabb tényt, hogy elérkeztünk az elszántságunk határáig, és a „szégyen a futás, de hasznos” elve alapján visszavinni Bellát oda, ahol még ép az idegrendszer. Duska már azt is jelezte, hogy ő akár hétvégeken is szívesen bemegy a iskolába. Sőt küzdeni fog a nonstop tanításért, ha ott nem kell félpercenként „fúj”-t kiáltani, amikor épp a nadrágját szednék szét az éles fogak.
Bella ugyanis egy professzionális aprítógép. Ráadásul a nejem úgy döntött, hogy nem használja a boltban vett rágókát, mert lenyelheti a kitépett szövetszálakat vagy műanyag darabokat – mi lenne, ha az udvarról (sok szép fa között élünk) hoznánk fel ágakat, tobozokat, fadarabokat, hogy a természetes „játékaival” élje ki az ingereit. Csakhogy ezek az éles csecsemőfogak csodákra képesek, ezért a nappali kevés idő múlva fűrésztelepre kezdett hasonlítani, amelyben Bella lelkesen állítja elő a fűrészport egy sztahanovista lendületével. És ilyenkor nehéz meglátni benne a cuki gombolyagot, a bellissimát, mert épp csöndben átkozódunk és felmérjük a károkat. A naponta újratermelődő károkat.
Persze ha mindezt a kutyavállalás előtt ecseteljük, akkor csak előrelátó, unalmas felnőttek vagyunk, akinek egyetlen gyerek sem hisz, mert a világ tele van varázslattal, és a kutyákban is tündérek lakoznak. Ez amúgy így is van, csak kell egy kis idő, amíg kifejlődik benne. Úgy is mondhatnám, hogy ez a szeretet próbája. Tudom-e úgy is szeretni, hogy közben nem szeretem, és épp megkérdőjelezem a döntést, amellyel magamhoz édesgettem? Tudom-e úgy is szeretni, hogy minden róla és nem rólam szól? Úgy szeretni, hogy nem mindenben váltotta be az előzetes elképzeléseket? Miért pont a szeretetet adnák könnyen? Miért épp ez lenne magától értetődő?
Csodák márpedig léteznek. Csak néha koszosabbak, fénytelenebbek, mint ahogy a szentbeszédekben megjelennek, és olykor szaguk is van. Mint egy tanyasi csirkének. Egy kutya ragaszkodása mindenképpen csoda. A kitartás is az, amellyel magunkhoz szelídítettük hosszú évezredekkel ezelőtt. És amellyel ma is tesszük a fűrésztelep, a folyton eltűnő papucsok, a pisitócsák és a hajnali kelések ellenében. De hát nem akkor kezdődik az igazi ragaszkodás, az igazi szerelem, amikor észrevesszük a másik „hibáját”, amelyből idővel akár több is lehet? Amikor ott áll előttünk csupaszon, varázstalanítva? Amikor már az eszünknek is dolgoznia kell, nem csupán a szívnek?
Nem lövöm le a poént, ha elárulom, Bella most is itt van mellettem. Dusi is tudja, én is tudom, mit kell tennünk, ha épp az ujjunkat kívánja lerágni a kezünkről, a padlótörlő bekészítve, és a fontosabb munkáimat az alvásaihoz igazítom: akkor írok, gondolkodom, engedek ki. Aztán megint találkozunk. Kezdődik az őrület, hangos vezényszavak, szakadó zoknik. A szeretet elmegy a falig. Nagyot koppan, de másodjára, vagy harmadjára áttöri. Mindig áttöri. Mert már tudja, hogy csodát kell tennie. Naponta.
