Már a csoportbeosztás pillanatában biztos volt – bár ezt nyilvános fórumokon még véletlenül sem emlegették –, hogy nagyfeszültség lesz a magyar–csehszlovák vb-selejtezőn 1969. május 25-én. Nem volt még olyan régen 1968. augusztus 20., a Varsói Szerződés tagállamainak – köztük Magyarország – Csehszlovákia elleni inváziója…
MAGYARORSZÁG–CSEHSZLOVÁKIA 2:0 (1:0)
Vb-selejtező, 1969. május 25., Népstadion, 72 938 fizető néző. Jv.: Bentu (román).
Magyarország: Szentmihályi – Káposzta, Mészöly, Noskó (Farkas, 19. perc), Páncsics – Zámbó, Albert, Szűcs – Szőke (Fazekas, 52.), Bene, Dunai II.
Csehszlovákia: Vencel – Dobiaš (Pivarník, 8.), Plass, Horváth, Zlocha – Szikora, Kuna – Bohumil Vesely, Jokl, Adamec, Kabát.
Gól: Dunai (12.), Albert (89.).
Ami a futballt illette, abban is volt miért izgulni, mert a magyar válogatott 1955. október 2., a prágai 3:1 óta nem győzte le a csehszlovák csapatot.
A találkozó előtt megindult északi szomszédaink békés bevonulása. A határátlépési adatok szerint több mint 50 ezer csehszlovák turista járt nálunk azon a hétvégén, de csupán harmadukat tudták Budapesten vagy a Balatonon elhelyezni; azok, akik előzetes szállodai szobaigénylés nélkül érkeztek, utazhattak, mondjuk, Pécsre, ha nem akarták a szabad ég alatt tölteni az éjszakát.
Rontott a helyzeten, hogy akkor rendezték a Budapesti Nemzetközi Vásárt is, amelynek keretében szintén sok külföldit látott vendégül hazánk és egyetlen metropolisza. A mérkőzés másnapján bezáró, de még május 26-án is több tízezer látogatót vonzó BNV-ről viszont a csehszlovák szurkolók többsége nem tudott. (A Népstadionba 10-12 ezer vendégdrukker jutott be, és időnként úgy szólt a do-to-ho, akár a jégkorong-világbajnokságokon.)
A meccs további különlegessége volt, hogy a mérkőzést Jozef Marko csehszlovák szakvezető 46. születésnapján tartották, de még ezt is magasan überelte a magyar mezelosztás: Albert Flórián „császár” kivételesen a 8-as számú dresszben futballozott, míg a 9-est Bene Ferenc kapta.
Sós Károly szövetségi kapitány – akinek tevékenységét Puskás Lajos nemrégiben így jellemezte nekem: „fogalma sem volt” – 7 Újpest-, 4 FTC- és 2 Vasas-játékost küldött a Népstadion pázsitjára. (A többségben lévő lilák négy nappal a válogatott mérkőzés után VVK-döntőt vívtak Newcastle-ban.)
A csehszlovákok egyaránt négy Slovan Bratislava- és Spartak Trnava-labdarúgót – Vencel, Horváth, Zlocha, Jokl, illetve Dobiaš, Kuna, Adamec, Kabát – vetettek be, nyilvánvalóan azért, mert a Slovan a bázeli KEK-döntőben 3:2-re nyert a Barcelona ellenében, míg a Spartak a BEK elődöntőjébe jutott, és nagyon megszorongatta az Ajaxot: az amszterdami 0:3 után a nagyszombati visszavágón (Ladislav Kuna duplájával) már a 49. percben 2:0 volt a csehszlovák csapat javára, de a harmadik gólt nem sikerült begyötörni.
Szorosan a Spartakhoz tartozik, hogy Jozef Marko a trnavai szakvezetőt, Ján Huckót kérte fel a válogatott pályaedzőjének. Segítője nem sokkal azután, hogy elfogadta a másodállást, váratlanul nekiment annak a Jozef Adamecnek, aki már az 1962-es vb-ezüstérmes csehszlovák csapatnak is tagja volt, s aki 1968 júniusában Pozsonyban mesterhármast ért el Brazília legjobbjai ellen (3:2).
A tréner így fakadt ki csaknem egy évvel később: „Adamec robbanékonysága és eredményessége tavaszi sérülése óta már nem a régi, a csatár egyelőre nem tudja visszanyerni tavalyi formáját. A Spartak dél-amerikai portyája óta mintha gyökeresen megváltozott volna. Eddigi trükksorozatát újabb elemekkel gazdagította, és most már sokszor az önmaga és a közönség szórakoztatására vet be e fortélyok közül általában a kelleténél többet. Feltétlenül állítom, hogy Adamec formahanyatlásával párhuzamosan szerényebb a Spartak Trnava teljesítménye, s ugyanezt mondhatom el a válogatottról is. Adamec eredeti énje a robbanékonyság, nem pedig a zsonglőrködés. Sokszor töprengtem azon, nem kellene-e helyette valaki mást szerepeltetnem, csakhogy a trnavai együttesben nincs annyi kiemelkedő képességű játékos, mint azt a csehszlovák bajnoktól joggal elvárhatná az ember.”
Azért az európai legjobb négyig csak-csak elvergődött a csapat...
Sós nem töprengett annyit, kapásból négy újoncot avatott: Noskó Ernőt, Szőke Istvánt, Dunai Antalt és Zámbó Sándort. Közülük Noskó hamar kivált, mert Adamec „szépen” odapakolt neki, az Esti Hírlap szerint korántsem előzmény nélkül. Az újság azt írta: „Sportpályára nem illő, néha még bikaviadalnak is beillő ütközések, durvaságok követték egymást, s nagyon sajnálatos, hogy ezt a láncolatot Noskó kezdte.”
Jobban mutatkozott be Zámbó és Dunai II: előbbi gólpasszt adott, átadásából klubtársa már a 12. percben vezetést szerzett. A Népsport kiemelte: „Dunai II méltán ünnepelheti első válogatottságát, mert újonc létére nagy érdemeket szerzett a győzelemben.”
A második gólra sokáig kellett várni. Már csak egy perc maradt hátra, amikor Fazekas László labdáját Bene ballal, pazarul Albert homlokára emelte, és az első félidőben – klasszisához képest – gyengébben, ám a szünet után 8-asban is ragyogóan játszó aranylabdás csatár menthetetlenül a jobb sarokba fejelt (2:0).
A Képes Sport megörökítette a pillanatot: „Népstadion, 1969. május 25., 19 óra 15 perc. A lelátóról mennydörög a taps, boldog emberek kendőket lengetnek. A szurkolók öröme magától értetődő és minden komplikációtól mentes.”
A Magyar Hírlap viszont azt állapította meg: „Hősiesen küzdött a magyar csapat. Rendkívül nehéz volt a helyzet, hiszen a vendégek mindent egy lapra tettek föl, tíz emberrel támadtak.” A lap hozzáfűzte: „Kétségtelen, hogy ezen a mérkőzésen a magyar válogatott nem játszott olyan színesen és jól, ahogyan azt a korábbi években megszoktuk a csapattól.”
A Magyar Nemzet is csak módjával ünnepelt: „Válogatottunknak egy sereg nagy helyzete volt, és a mérkőzés nagyobbik részében jobban játszott, mint ellenfele. Viszont letagadhatatlan, hogy ha a második félidőben védelmünk nem áll olyan jól a lábán, és a csehszlovákok egyenlítenek, könnyen vereséggel hagyhatták volna el a pályát játékosaink.”
Szintén sokat mondott, hogy a Népsport is a hátsó alakzatot is dicsérte: „Szentmihályi sokat tett a győzelemért. Mészöly régi napjaira emlékeztetően játszott. Szíve-lelke volt a védelemnek, főleg fejjátékával és helyezkedésével, valamint nyugalmával tűnt ki.”
A Népszava egyfelől lelkendezett: „A küzdőképesség tekintetében olyan magyar válogatottat láttunk, amilyet legfeljebb álmainkban reméltünk.” De Vándor Kálmán, a sportrovat vezetője nem mulasztotta el megemlíteni: „A selejtezők sikeres rajtja feletti örömben sem feledkezhetünk meg arról, hogy a magyar labdarúgók technikája már korántsem annyira eredményes, mint a múltban volt. A gyors játékban bizony a mieink labdakezelése semmivel nem jobb, mint például a csehszlovákoké, a játékfelfogásunk viszont már kifejezetten rosszabb.”
Azért olyan nagyon borongani nem kellett, ha Marko kapitány azt mondta: „A helyzetek alapján a magyarok 4:3 arányú győzelme lett volna a valós. Albert gólja lesről esett, azonkívül Kabát buktatásáért a bíró nem ítélt meg javunkra egy 11-est.”
Érdekes, tőlünk Albert kért számon Aurel Bentu román sporttárson egy meg nem adott büntetőt. Igaz, csak a legélesebb emlékezet őrzött meg olyan meccset, amelyen a nemzet felkent trükk-, passz- és gólművésze ne reklamált volna...
