Meglehetősen termékeny alkotó. A kísérleti filmjei mellett számos, a nagyközönségnek szóló filmtörténeti írása, valamint teoretikusabb könyve jelent meg, de nemrég adta ki a második regényét is. Alkotóként ebben a sorban hol helyezi el a szépirodalmat és az írást?
Alapjáraton nem szoktam gondolkodni azon, hogy mi az én pozícióm a filmes vagy irodalmi közegben, vagy hogy mik ezek az írások az én, hogy mondjam, pályaképemen. Általában mindig vannak ilyen vágyak és impulzusok, amiket meg akarok írni vagy meg akarok csinálni, és a fikciós szövegek ebből a szempontból kilógnak és újdonságot jelentenek. Legalábbis amióta megjelent a Kubrick-akció, ami az első ilyen fikciós szövegem volt. Azelőtt csak forgatókönyveket írtam, de hát ezeket semmilyen formában nem lehet összehasonlítani a prózai szövegekkel. És ezt a regényt azért írtam meg, mert egyszerűen volt bennem egy ilyen impulzus, hogy miért ne? Gyakorlatilag csak önmagam szórakoztatásáért jegyeztem le, és aztán úgy láttam, hogy ez jobb lett annál, mint hogy megtartsam a fióknak. Úgy érzem, most kezdtem el ezt a dolgot tanulni, és soha nem is fog befejeződni. Ahogyan egyébként filmezni is úgy kezdtem el tizenkilenc évesen, hogy nem volt sem iskolai, sem semmiféle intézményi felhatalmazásom arra, hogy filmezzek, hanem csak impulzusok voltak. Elkezdtem csinálni, azt megmutattam a közönségnek, jöttek visszacsatolások, és folytattam.
A filmjeire is jellemző, hogy nagyon sokszor nyúl irodalmi alapanyaghoz. Dolgozott már Shakespeare, Agatha Christie, Rimbaud műveivel…
Így van, de például Simon Márton, Nemes Z. Márió, Kele Fodor Ákos és Mestyán Ádám szövegeivel is a kortársak közül. És bár a Fagyott május nem irodalmi alapanyagból készült, de azon Bartók Imrével dolgoztunk együtt – és még hullaként szerepel is benne.
A Doktor Horrorba pedig belehallani a Doktor Moreau…-t Wellstől, ami gondolkodásában sem áll távol a regénytől. Honnan ered ez a lelkes vonzódása a rendszeres irodalmi átdolgozásokhoz?
Wells nekem is beugrott, de csak utólag, így ez teljesen véletlen volt. Van egy nagyon praktikus és banális válaszom. Régóta nagyon erős érzelmi gyökerek fűznek az irodalomhoz. Tizenegy-tizenkét éves koromtól kezdve húszéves koromig nagyon komolyan költőnek készültem, verseket írtam, és van, amit publikáltam is. Félig-meddig magánkiadásban megjelent két verseskötetem. A kilencvenes éveket gyakorlatilag versírással és olvasással töltöttem, tehát valószínűleg innen ered az erős kötődésem. A magyar filmes közeg, illetve filmtörténet eleve nagyon irodalmi. Ha visszanézek a régi, akár a kísérleti filmesekhez vagy az avantgárdhoz – ott van például Bódy vagy Huszárik –, akkor azok az alkotók is mindig adaptáltak és irodalommániások voltak. Meg úgy általában az a generáció egy nagyon művelt nemzedék volt. Tehát ez nem egy kirívó dolog. Adaptálni egyébként nagyon jó dolog filmes szempontból, kísérleti filmes szempontból meg pláne, mert van egy témád, ami adott a szövegen keresztül. Nagyon sokat segít, mert vezeti a kezedet. De a szövegtől el is lehet térni. Ez szerintem egy érdekes játékot nyit ki. Nagy általánosságban persze szeretek adaptálni, és ilyenkor azokhoz a szövegekhez nyúlok, amikhez valahogy érzelmileg kötődöm. De hát nem fogsz olyasmit átdolgozni, ami rossz vagy amit utálsz.
Úgy alakult, hogy egyszerre két könyve is megjelent. A Frankenstein eksztázisa a horrorfilmekhez kapcsolódó tudományos munka. Nomen est omen, a Doktor Horror szintén rémtörténet, de a főszereplője is egy horrorfilmekre specializálódott filmesztéta, ráadásul telis-tele utalásokkal a klasszikus filmekre. Van átjárás a két könyv között? Az érem két oldala lenne?
Azt érzem magamban is, hogy a filmről való írás és a filmkészítés nagyon erősen korrelálnak. Egyre inkább közelítenek egymáshoz: már kevésbé tudományos, ahogyan írok, hanem inkább van egy személyes hangvétele, sőt most már ezzel kísérletezek is. Az előző kötetemben, az 52 érzéki filmben konkrétan vannak olyan esszék, amelyek kisprózaként működnek. Tehát úgy írok egy filmről, hogy gyakorlatilag fikciós sztorit mesélek el, és abba van belinkelve dialógusokon keresztül egy elemzés. Az utóbbi években az kezdett el érdekelni, hogyan lehet lazítani ezt a nyelvet, tehát mindenképpen van egy ilyen közeledés. És nyilván arról írok, amit csinálok, így a fikciós szövegek is erősen filmes kötődésűek. Hogyha most elkezdenénk itt szétszálazni, hogy mit is művel ez az őrült tudós ebben a regényben, akkor az valóban nagyon erős hasonlóságot mutat azokhoz a kollázsfilmekhez, amiket technikailag csinálok. És ez a Cronenberg-féle (David Cronenberg kanadai horrorfilmes, többek között a Videodrome és a Karambol rendezője – a szerk.) testhorroros monstrumelmélet elég erősen erre a kollázslogikára épül. Fel sem merült bennem eddig, hogy ezek között lenne bármilyen tudatos megfelelés, de valóban így van. Egyszerűen azokról írok, ami érdekel, és nyilván vannak visszatérő logikák vagy mechanizmusok az ötletekben, akár a fikciós sztoriban, akár a filmekben.
Azért is kérdeztem, mert a regény egyik szála is a celluloid anyagának kémiai módosításával történő manipuláció körül forog. Ez valahol régi problémája a film médiumának, nem?
Nagyon régóta érdekli az ezzel foglalkozókat a film mint egy a nézői tudatra közvetlenül ható mechanizmus. A régi oroszoknak is volt egy csomó ilyen kísérlete. Szinte laboratóriumi körülmények között vizsgálták, hogy a filmnyelvnek milyen hatása van a nézőre. Ezt nyilván visszaforgattam, de semmiképpen sem az volt a cél, hogy itt valamiféle teoretikusa legyek mindennek. Inkább az volt a cél, hogy ezt az alapkoncepciót mozgatva egy „eleje-közepe-vége” ívvel jól működő sztorit írjak. És egyszerűen egy Nemere- vagy Leslie L. Lawrence-ponyvát akartam írni, az meg más kérdés, hogy sikerült-e.
Ezen persze jóval túlmutat, hogy már maga a könyvtárgy is rendkívül igényes kiállású lett, kezdve a vizuális elemekkel és az oldaltöréssel…
És persze nem is a Lawrence-könyvek százezres példányszáma lett belőve. Okulva a fogyási adatokból arra gondoltam, hogy csináljunk belőle egy igazán szép niche könyvtárgyat, és nagyon kis példányszámban jöjjön ki, amit az Írók Boltjában és a kiadónál lehet kapni. Pálhegyi Flóra nevét mindenképpen ki kell emelni, aki a könyvet tervezte. Imádom a munkáját, bár én nagyon szeretem a nyomott papíros ponyvaformátumot is, a régimódi Delfin-könyveket például. De valóban van egy skizofrén jellege a könyvnek, hogyha erre gondol. Az egyik oldalról van egy furcsán filmtörténeti, teoretikus alapkoncepciója, amit aztán beleraktam egy ilyen B filmes hentelésbe, és igazából a dramaturgiája és a tempója is ezt a vonalat viszi végig. Végső soron olyan, mint egy Robert Rodriguez-film a kilencvenes évekből, ahol nem a karakterek mélységét és a társadalmi rétegződését fogod értékelni, hanem a sztorit.
Lichter Péter
(Budapest, 1984) filmrendező, filmesztéta, író. A szakmájában egyedi, roncsolt celluloidszalagokból, kollázstechnikával készített kísérleti filmjeivel vált elismertté, amelyek gyakran irodalmi műveken is alapultak (Rimbaud, 2014; Polaroidok, 2017; A titokzatos stylesi eset, 2022). A szélesebb olvasóközönség viszont elsősorban az olyan, esszéisztikus filmtörténeti köteteivel találkozhatott, mint például a Kalandos filmtörténet (2019); Steven Spielberg filmjei (2020); 52 érzéki film (2023). Első regénye Kubrick-akció címen jelent meg 2021-ben, amellyel bekerült a Margó-díj rövidlistájára is.