– Srebrenicáról itt nem beszélnek. Srebrenica itt nem létezik.
Így felelt Mészáros Branyiszláv, amikor a magyar-horvát vegyesházasságból származó, középkorú férfit arról kérdeztem, hogy a bezdániak mit tudnak a srebrenicai vérengzésről. A kőfaragásból élő Branyiszlávot a falu kávézójának teraszán szólítottam meg. Vele egy asztalnál ült két ismerőse, az erdészetben dolgozó, 40 éves Róbert és annak húga, Zsaklin, és ők is azt állították, semmit se tudnak Srebrenicáról. Később Róbert javította önmagát:
– Hallottunk Srebrenicáról… Csúnya dolgok történtek ott, jobb róluk nem beszélni.
Pünkösd vasárnapján azért látogattunk el a Vajdaságba, hogy az ott élő magyarokat megkérdezzük, mit tudnak arról, hogy az ENSZ július 11-ét a srebrenicai népirtás áldozatainak nemzetközi emléknapjává akarja nyilvánítani. A boszniai Srebrenicában a szerb hadsereg katonái 1995 júliusában megöltek 8700 bosnyákot, főleg férfit és fiút. A hágai nemzetközi bíróság 2016-19-ben a vérengzés ötven megvádolt elkövetőjét népirtásért és más, élet elleni bűncselekményekért összesen 700 évi börtönre ítélte. A vérengzés legfőbb felelőseit, Radovan Karadzsicsot és Ratko Mladicsot, a boszniai Szerb Köztársaság elnökét, illetve tábornokát Hága életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtotta. Bár a srebrenicai mészárlás elkövetői közül többeket a szerbiai bíróságok is elítéltek és a boszniai Szerb Köztársaság 2004-ben bocsánatot kért a népirtásért, most mindkét ország vezetői elutasítják az ENSZ határozattervezetét. Ezt teszi a magyar kormány is, Szijjártó Péter, külügyminiszter szerint a határozat feszültséget kelthet Boszniában és Szerbiában, ezért hazánk azt nem szavazza meg.
Az Orbán-kormány nemmel fog szavazni a srebrenicai népirtásról szóló ENSZ-határozattervezetreA Vajdaság öt bácskai településen mintegy félszáz magyart faggattunk arról, hogy ők miképp vélekednek minderről. Néhány megszólított azonnal odébb állt, mondván, ők nem politizálnak. A többi kérdezett sem örült a témafelvetésnek.
Horgoson a napszámos munkából élő Gyenes Norbert és vágóhídon dolgozó fia, Adrián először azt állította, hogy nem hallottak Srebrenicáról. Később a 43 éves Norbert hozzátette:
– Annyit hallottam, hogy sok ember meggyilkoltak.
– Ártatlanul? – löktem tovább a szót.
– Azt hiszem… Nem kéne ezt piszkálni...
Kispiac községben a dolgozni Budapestre járó 35 éves gépészmérnök, Zoltán így fogalmazott:
– Nem hallottam Srebrenicáról, se arról, hogy mit akar az ENSZ. Sokat dolgozom, nincs erre időm. Most sincs, egy perc múlva kezdődik a Forma-1.
Magyarkanizsán két, nálunk egyetemre járó fiút szólítottam meg. Egyikük Szegeden politológusnak tanul, társa mérnökinformatikusnak készül. Nevüket nem árulták el.
– Nem foglalkoztam soha Srebrenicával – vallotta be a 21 éves politológusjelölt.
Hitetlenül néztem rá, hisz úgy véltem, ez az ügy szinte alapismeretszintű az ő számára. Miután elmondtam neki, mi történt Srebrenicában, a fiú ekképp reagált:
– A Balkán ilyen, itt mindig kitörhet háború.
– Most is? – kérdeztem tovább.
– Nem tudom. Hat éve Magyarországon élek, és nem jövök már vissza.
A szabadkai székesegyház előtt vagy félezren várakoztak, bent több tucatnyi fiatal bérmálásának szertartása folyt.
– Nem, erről nem akarunk beszélni – hárította el a kérdésemet egy hattagú família családfője.
– Akkor ne a maga nevében beszéljen – próbáltam tovább vinni a szót. – Hanem arról, hogy a vajdasági magyarok hogyan vélekednek Srebrenicáról?
– Mások nevében nem beszélhetek.
A család többi tagja kínosan hallgatott, majd lassan elléptek tőlünk, így kettesben maradtam a férfival. Megtudtam tőle, hogy 55 éves és pedagógus.
– Persze, hogy népirtás volt – bökte ki később. – Mindenki tudja.
– Félnek a véleménynyilvánítás következményeitől?
Már nem válaszolt, búcsút intett, és ő is ellépett tőlem.
Kicsit odébb nyolcan beszélgettek, őket is Srebrenicáról kérdeztem. Először mindenki szabadkozott, hogy ők nem olvasnak itteni újságokat, csak a magyar tévét nézik, abban pedig nem volt erről szó. Pár perc után az egyik ötvenes éveit taposó férfi elismerte, hogy ő olvasott a készülő ENSZ határozatról.
– Egyetért vele? – vittem tovább a szót.
– Nem gondolkozom rajta.
– Azt hallotta, hogy Orbán Viktor ellenzi?
A férfi őrlődött, mit válaszoljon, felesége gyorsan kimentette:
– Elnézést, nekünk dolgunk van – mondta, és elsodorta férjét mellőlem.
Húsz métert mentek, aztán megálltak. Láthatóan semmi dolguk sem volt, csak kínossá vált számukra a társalgás.
Nem lepett meg az előbbi reagálás, a vajdasági magyarság túlnyomó többsége feltétlen híve a magyar kormányfőnek. Volt, aki nevetve megjegyezte, hogy őket „Orbán megvette kilóra” az állampolgársággal és pénzzel. A vajdasági magyarok helyben maradását kormányunk támogatja:
így pénz pályázható, ha valaki itt faluhelyen akar házat venni, mezőgazdasági munkához szükséges gépet vagy földet vásárol, de jut pénz a magyar diákok tanulására, a hitéletre, valamint a kulturális és sportegyesületeknek.
A magyarság lélekszáma így is 30-40 százalékkal csökkent a Vajdaságban az elmúlt 10-15 évben. Az unió országaiba ingázók nagy száma miatt nehéz megmondani, hogy pontosan hány magyar is él az 1,7 millió lakosú Vajdaságban, de számuk valószínűleg nem éri már el a 230 ezret (a hatvanas években még 443 ezer volt).
Abban, hogy a vajdasági magyaroknak kínos beszélni Srebrenicáról, egyfajta ősöktől örökölt önvédelmi reflex is munkálhat. 1944 őszén, miután a szovjet hadsereg kiűzte a Bácskából a fasiszta megszállókat, a szerb partizánok megöltek 35 ezer magyart. A jugoszláv hatóságok úgy állították be, mintha háborús bűnösöket ítéltek volna el, noha ezeket a kivégzéseket nem előzte meg se vizsgálat, se ítélet: a tömegsírokba elföldeltek szinte mindegyikét származása miatt gyilkolták le, bestiálisan. Erről a rendszerváltásig nem mertek beszélni a túlélők, s mintha ez a szokás újraéledne Srebrenica kapcsán. Ám amikor megkérdeztem a vajdasági magyaroktól azt, hogy az ő családjuknak voltak-e veszteségeik ’44-ben, majd utána tereltem a szót Srebrenicára, akkor megnyíltak. A nyugdíjig egy kötödében dolgozó, 65 éves Éva nagyapját lőtték le a partizánok Bezdánban. A férfi ács volt, soha nem bántott senkit, ezért nem tartott a háború utáni számonkéréstől. Az utcáról terelték a vesztőhelyre.
– Ötven évig nem mertünk beszélni erről – tette hozzá a robogón járó özvegyasszony.
– Mintha Srebrenicáról se mernének beszélni…
– Nem merünk. Pedig az is népirtás volt.
A Bezdánban 60 holdon gazdálkodó Pálinkás István se kertelt:
– Az itteni sajtó nem ír Srebrenicáról, ezért azt gondoljuk, nekünk se kell beszélni róla. Hallottam, hogy Orbán nem szavazza meg az ENSZ-ben. Én hálás vagyok Orbánnak, mert 30 ezer eurót kaptam gépvásárlásra, ettől még kimondom, hogy Srebrenicában népirtás volt, ugyanolyan, mint itt ’44-ben.
Attól meg felesleges félni, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság az ENSZ-határozat miatt kilép Boszniából, mert mindenhogyan kilép, ha lesz határozat, ha nem. Ahogyan Koszovó is kilépett Szerbiából.
A kérdezettek között egyetlen ember volt, aki tagadta a srebrenicai népirtást:
– Hazudik az unió meg az ENSZ és a hágai bíróság
– tört ki az ötvenes éveit taposó, nevét, szakmáját el nem áruló férfi a bezdáni templom miséjéről távozóban, biciklijére pattanva. – Háború volt és sokan meghaltak, ez történt.
– Talán ’44-ben se történt népirtás a vajdaságban?
– Nem! – vágta rá határozottan. – Akiket kivégeztek, megérdemelték a sorsukat, gyilkosok voltak.
– A tények nem erről vallanak. Megöltek véneket és tizenéves gyerekeket is.
– A háború ezzel jár. De most jövök a templomból, ennél többet nem mondhatok.
A horvát származású Csutora Nikola kántor Bezdánban. A 25 esztendős magyarul jól beszélő – vagy ahogy ő mondja: elmagyarosodott férfi – szenvedélyesen kutatja a történelmet, és 12 évesen korában hallott először Srebrenicáról:
– Diáktáborban voltam a tengerparton, ahol nyaraltak srebrenicai gyerekek, és ők beszéltek a gyilkosságokról. A szerb gyerekek is, nemcsak a bosnyákok. Nem lehet kérdés, hogy népirtás történt.
– Dodik és a szerb elnök, Vučić még se ismeri el – vetettem közbe.
– Mert le akarják tagadni, ezért a történelemkönyvekbe se kerül be.
– Szijjártó se mondja már népirtásnak, és Orbán nem akarja, hogy szóba kerüljön Srebrenica az ENSZ ülésén.
Szijjártó Péter elintézte, Bosznia-Hercegovina azonnal felfüggeszt egy együttműködési megállapodást MagyarországgalOrbán Viktor kitüntetője, a boszniai szerb elnök és a parlament is tagadja a srebrenicai népirtást– Orbán szövetségeseket keres. Szüksége van Dodikra és Vučićra. Őt nem az igazság hajtja, csak az, hogy erősebbnek látszódjon.
Sötét múlt, sötét jövő
1992-ben Bosznia-Hercegovina kilépett Jugoszláviából, s ezt követően az állam muszlim és szerb közössége háborúba sodródott egymással, amelynek 278 ezer áldozata volt. A mai Bosznia-Hercegovina Föderációt az 1995-ös daytoni békeszerződés hozta létre. Az állam 51 ezer négyzetkilométeres területén egyenlő arányban osztozik a horvát-bosnyák föderáció és a boszniai Szerb Köztársaság, előbbinek 2,6 millió, utóbbinak 1,2 millió polgára van. Az állam az ENSZ közvetlen irányítása alatt működik. 2023 óta az Európai Unió tagjelöltje Bosznia-Hercegovina, ám az integrációt veszélyezteti, hogy a saját parlamenttel rendelkező Szerb Köztársaság ki akar lépni az államból. Bár a Szerb Köztársaság 2004-ben bocsánatot kért a srebrenicai népirtásért, az államot 2006 óta vezető elnök, Milorad Dodik, tagadja, hogy népirtás történt volna, és azt nyilatkozta: ha az ENSZ dönt az áldozatok emléknapjáról, akkor a Szerb Köztársaság függetlenedni fog. Áprilisban Dodik a legmagasabb állami elismeréssel tüntette ki Orbán Viktort, ugyanezt a díjat 2023-ban Vlagyimir Putyin érdemelte ki.
