Szarajevó ostroma (1992–96) kezdetén Nihad Kreševljaković 18 éves volt, akárcsak ikertestvére, Sead, aki ma szintén filmes, producer. Családjuk generációk óta a bosnyák muszlim értelmiség felvilágosult részéhez tartozott, édesapjuk, Muhamed volt ekkoriban a város polgármestere.
A modern kori történelem leghosszabb, 1425 napig tartó és összesen 13 952 ember életét követelő ostroma idején a blokád alá vont fővárost a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság hadserege tüzérséggel, tankokkal lőtte, a romos házakból mesterlövészek vették célba a lakosságot. Ez a Színház ostrom alatt című kötet nyitóképe is: „Pazi sniper!” veszélyre intő felirat áll ma is a Szarajevói Háborús Színház (SARTR) golyó lyuggatta házfalán.
Az ostrom ideje alatt összesen 57 előadást állítottak itt színpadra, középkori körülmények között, hiszen nem volt világítás, se fűtés, még jelmezek és kellékek is alig, és előfordult, hogy egy színész azért nem ért be próbára, mert golyótalálat érte.
A közönség sem érezhette magát biztonságban, mégis folyamatos telt házzal mentek a kora délutánra, sötétedés elé hozott előadások, melyek olykor nem csak képletesen bizonyultak életmentőnek: egy asszony mesélte a producer-történésznek, hogy a lányával sokáig tanakodott, felkerekedjenek-e az egyórányi gyalogútra lévő színházba, és jól tették, hogy elmentek, mert hazatérve már csak a lebombázott házuk romjait találták. Az est jelen nem lévő sztárvendége azonban az amerikai író-rendező és emberi jogi aktivista, Susan Sontag volt, aki 1993-ban érkezett a fővárosba, hogy színre vigye a Godot-ra várva című Beckett-darabot. Időhiány miatt annak is csupán az első felvonását, de három párhuzamos szereposztásban (Vladimirt és Estragont egy nő-nő, egy férfi-férfi és egy férfi-nő páros játszotta), ami miatt végül a szerzői jogokat kezelő Beckett Nemzetközi Alapítvány megtiltotta „a darabhoz nem hű” további játszást – a háborús helyzetet ismerve, eme abszurd gesztusra az abszurd drámák királya is elismerően csettintene.
A próbafolyamat alatt a városba érkezett a fotós Annie Leibovitz is, akinek megrázó képei világszerte láthatóvá tették az ostrom borzalmait. Bár Sontaggal a híres Holiday Inn hotel vendégszeretetét élvezték, és a dollárboltból vásárolták a piros Marlborót – szegény színészeknek meg majd kiesett a szemük, amikor a láncdohányos rendező a próbán két slukk után elnyomta, mígnem egy idő után mindenkinek adott egy-egy kartonnal, ne ezen múljon a koncentráció –, ők is az életüket kockáztatták azért, hogy művészetükkel kiálljanak a szorongatott bosnyák nép mellett, és a NATO-beavatkozásért lobbizzanak. Sontag utóbb azt mondta:
„A világ számos országába elmentem, hogy tiltakozzak az amerikai intervenció ellen. Egyedül itt éreztem, hogy muszáj, erre pont itt késlekedtek.”
Egy dinnye az élet
A dokumentumfilm a darab alkotóival és szemtanúkkal készített interjúk segítségével megrázó beszámolót ad az ostrom napjairól, miközben hangsúlyozza a színház szerepét abban, hogy tartották a lelket a súlyos veszteségeket átélt lakosságban és egymásban is. A híres bosnyák színész, Izudin Bajrović például arról mesélt, egyszerre volt tragikus és euforikus számára ez az időszak, mert megszületett az első gyermeke – az előttünk ülő Hana Bajrović –, és a színháztól ajándékba egy dinnyét kapott. Nem merte hazavinni, attól tartva, hogy a dinnyéért lelövik, ezért a színházban közösen elfogyasztották, látjuk is az erről készült fotókat.
Érdekes azonban, hogy a legtöbb fotó, ami ekkoriban megörökítette az emberek hétköznapi életét, mára eltűnt. Pedig fontos az emlékezés, ezért is indította el a MESS színházi fesztivál 1996-ban a minden évben április-májusban megrendezett Memory Module kulturális programot, hogy a film, a színház, a képzőművészet és a fotográfia eszközeivel úja és újra beszéljenek a múltról, és ezért született meg a könyv is.
NATO-ra várva
Csepeli György kérdésére, hogy vajon miért mentek az emberek az életüket kockáztatva is színházba az ostrom alatt, Kreševljaković azt felelte, egyszerűen így tudták megőrizni a normalitásukat. – Nincs kétség, hogy könnyebb művészetet csinálni nehéz körülmények között, mint békeidőkben, elég megnézni az európai színházak mai helyzetét. Ám a művészet nem csak esztétika, a mi tapasztalataink alapján nincs művészet etika nélkül – vélte a rendező-producer.
– Vannak olyan írók, filmesek, színházi emberek, akik kiválók a szakmájukban, ám az etikájuk enyhén szólva megkérdőjelezhető. Említhetném itt Leni Riefenstahlt, Peter Handkét és egy honfitársamat, Emir Kusturicát is. Susan Sontag viszont nemcsak eljött a háborús övezetbe – ahogy sok más hasonló helyre is ellátogatott, ezt tekintette az élete missziójának –, de ő megértette, mennyire képmutató világban élünk, és azon dolgozott, hogy megváltoztassa ezt a narratívát. Már a darabválasztása is lényeges volt: úgy vártunk a katonai beavatkozásra, akárcsak Godot-ra. Azért választott három színészpárost, mert tudta, milyen fontos a színészeknek, hogy dolgozhassanak, ami ismét egy nagyon is emberi ok, és itt visszatértünk oda, hogy az etika és az esztétika egyformán fontos a művészetben.
– Valójában a dokumentumfilm és a könyv nem Susan Sontagról szól – teszi hozzá a színháztudós. – Sontag csodálatos művész és ember volt, de mindez csupán metaforája annak, amilyen Szarajevó volt ekkoriban: egy város, ami az európai kulturális örökség része, a művészeti vérkeringés része, és hatalmas lelke van, ami nem hajlandó elfogadni a gonoszságot. A színészek is elmondják, hogy ez mind belőlük jött, mint amikor Nietzsche leírja, miből lesz a színház: az embernek embernek kell maradnia az embertelen körülmények között. A háborús színházra úgy hivatkozunk máig, mint a legpozitívabb dolog, ami történt velünk ez idő alatt. Az előadások pedig még ekkor sem voltak propagandisztikusak. A művészek úgy döntöttek, hogy mindennapi és egzisztenciális témákról akarnak beszélni, amik a hétköznapi életet kellene jelentsék, és nem arról, milyen rettenetes a helyzetük – magyarázza Bajrović, és valóban, Szophoklésztől Csehovon át Jarry és Ionesco modern műveiig, illetve a bosnyák kortárs drámákig mindenféle előadás szerepelt a repertoáron. Most béke van Szarajevóban, bár a híradások alapján lehet ez csupán hamu alatt szunnyadó parázs.
Mit tehet ezzel a művészet? Önök mit tanultak ebből? – kérdezte a szociológus. – A legfontosabb, hogy ne hallgassunk a politikusokra! – felelte Bajrović, és a hallgatóságból kitört némi értő kuncogás. – A szomszédainkban most is olyan emberek, családok élnek, akik ellenünk támadtak. De mind ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, nincs pénz az oktatásra, az egészségügyre, munkanélküliség van és korrupció, az emberek mégis igénylik a kultúrát. Csakhogy az államoknak nem érdeke, hogy az emberek színházjegyre költsenek, hogy nyitottak legyenek, és változást akarjanak.– Szerintem nem lesz újra háború, ha ez a kérdés – teszi hozzá Kreševljaković.– Nem tudom, Banja Lukában is ezt gondolják-e, csak remélem – így Csepeli.– Nem Banja Luka az érdekes, hanem Brüsszel. Ha Brüsszel vagy a NATO nem akar itt háborút, akkor nem lesz – szögezi le a producer. – A politikusok túlbecsülik az emberek energiáját, szerintem nincs már bennük annyi, hogy újra háborúzzanak. Csakhogy a hírek, amiket hallunk, nem mindig találkoznak a valósággal. Konfliktus most is van a világban, értesüléseim szerint Ukrajnában elég aktív most a művészeti élet. A háború nem olyan katasztrofális, ez egy természetes emberi állapot, a történelem során mindig is velünk volt. Az emberi minőség számít: lehet valaki gonosz békeidőben, és emberséges a háborúban.
Ellenálló normalitás
A konfliktus kiújulásának megelőzésében és a traumák feldolgozásában egyaránt fontos a kommunikáció. Kreševljaković említi, hogy a háború után a kulturális intézmények kezdtek elsőként kommunikálni egymással. – A művészettel foglalkozni, erről beszélgetni és normálisnak maradni maga az ellenállás. Ha van gyógyító hatása a művészetnek, az ez – hangsúlyozza Bajrović.
Kreševljaković szerint ebben a pillanatban mindannyian ugyanazzal a kihívással nézünk szembe, és nem csak a helyi jobboldali politikusaink jelentik a veszélyt. Nemrég Németországba hívták meg, és úgy érezte magát, mintha egy évvel ezelőtt Beloruszba készült volna. – Már nem tudom, melyik európai országban tudok nyíltan beszélni arról, mi folyik például Palesztinában. Mi nagyon szeretjük a művészetet, de sokkal jobban érdekel minket azoknak a sorsa, akik épp a pokol kínjait élik át a való világban. A legfontosabb, amit mi a háborúból tanultunk, hogy ne váljunk gonosszá, ami nem könnyű. A Memory Modul programot azért is kezdtük el már a háború alatt, hogy kezeljük a saját traumatikus élményeinket. Próbáljuk azt megérteni, az elképesztő technológiai fejlődés és progresszió mellett miként kerülhet sor még most is népirtásra Európában. Mert nem az ukránok, hanem mi voltunk az elsők ebben az európai drámában, amit az emberek hajlamosak elfelejteni. A pszichológiából tudjuk, hogy sokszor az erőszakos környezetben felnövő gyerekek is erőszakossá válhatnak. Többen hisznek abban, hogy az emberi tapasztalatot fel lehet használni kollektív tapasztalatként, én mint történész is egyetértek ezzel. Vannak tapasztalataink arról, hogy a szerb népirtás vagy a holokauszt egyes áldozataiból is elkövetők lettek, hogy fekete amerikaiak Afrikában kegyetlenkedtek. A színház egy mód arra, hogy megóvjon minket attól, hogy elkövetőkké váljunk.
Az én családom egy részét is kiirtották a szerbek, én is éreztem gyűlöletet. De nem akarom, hogy az én személyes tragédiám közönyössé tegyen mások szenvedésével szemben.
Azért említem megint Palesztinát, mert nem a film a fontos meg a színház, hanem hogy ne történjenek ilyen tragédiák. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy 13 ezer civil, köztük rengeteg gyerek meggyilkolásáról ne is beszéljünk. A háború lényeges tanítása, hogy minden nappal egy kicsit jobb emberré váljunk, és most elsősorban saját magamról beszélek. Nem tudjuk garantálni, hogy a világban mindenki jobbá válik, vagy a gyerekeink majd sokkal jobbak és okosabbak lesznek, de optimisták vagyunk, és reménykedünk.
