Minden kora nyáron ugyanazzal a dilemmával szembesülünk: vajon találunk-e embert, aki hajlandó eljönni hozzánk, hogy lenyírja két gyimesi rackánk hatalmas gyapjas bundáját. Télen óvja és melegíti őket a csavaros hullámokban leomló, egészen a földig leérő fehér takaró, ami a havas, jeges esőben sem ázik át, a legmélyebb, puha rétegekben száraz marad. Ha itt vakargatjuk a hátukat, bent, a bőrük tövénél, viaszos bevonat képződik az ujjunkon, lágyan elsimítva az őszi kerti munkák ejtette vékony fekete kis rovátkákat. Szoktuk is emlegetni, hogy nincs jobb kézkrém a birkasimogatásnál, no meg aztán mentálisan is jobban járunk, ha ezt tesszük, és nem a tyúkólra felakasztott rádióból szóló közszolgálati híradást figyeljük, aminek nálunk egyetlen célja van: elriasztani a sunyi rókákat.
Akad ugyan segítőnk, nyugdíjas úriember, aki a szomszéd falu egyik nagygazdájánál dolgozik, ő szokott ilyentájt hozzánk kanyarodni, s a régi, jól bevált, nagy elektromos borotvához hasonlító gépével pikk-pakk könnyít jószágaink súlyán. Igen ám, csak a kis masina épp bekrepált, alkatrész kellene hozzá, így azt sem tudni, javítható-e. Ahhoz meg, hogy a régi módon, ollóval essen neki a két, méretes testnek, sem a foga, sem az ereje nem fűlik már.
Vészforgatókönyvet írtunk hát, sorban elkezdtük hívogatni a környékbeli juhtartókat, akikből ismerünk egy párat, hiszen sajtot, túrót olykor náluk veszünk. Igaz, az ő állományuk több százas, de talán némi könyörgésre emberük szíve megesik a mi kis minigazdaságunk két rászoruló példányán is.
– Befejeztem. Eladtam az egész nyájat. Senki nem tudja, milyen kínlódás van az állatokkal, mennyi betegség, nyavalya, hajnali kelés, legeltetés, hűsöltetés, fejés. Aztán meg kergetni a felvásárlót, hogy mikor jön, mennyit ad, hallgatni a vevők sóhajtozását, hogy milyen drága lett a sajt, miközben fogalmuk sincs, hogy tíz liter tejből alig lesz egy kilónyi. Öreg vagyok már, még élni akarok pár évig gondtalanul – mondta az egyik, aki igaz, hogy a hatvanas évei elején jár, de energiája akár egy harmincasé.
– Kampó, felszámoltuk a vállalkozást, a nagy költőt idézve, az is bolond, aki állattenyésztőnek áll ma Magyarországon. Ott volt minden évben a jó gyapjú is, nem kellett a kutyának se, még én fizettem azért, hogy valaki elszállítsa, nem beszélve a nyírók béréről meg a benzinköltségéről – fogalmazott a másik. Hívtuk volna a harmadikat is, akinek még megvolt a telefonszáma, de hát hiába tárcsáztuk volna, öngyilkos lett pár éve, elúszott az adósságban, sose termelt annyit a jószág, hogy elég legyen.
Már a végső megoldáson gondolkodtunk – nem, nem akartuk levágni sem Vilmát, sem Pannikát, elvégre sose volt ilyen szándékunk –, s azt vettük a fejünkbe, hogy megtanulunk mi magunk birkát nyírni. Már a világhálón keresgéltünk használt, de jó állapotban lévő szerszámok után, amikor telefonált végre a saját emberünk: sikerült pótolni a hiányzó alkatrészt, tud is jönni, ne adjuk fel a reményt.