A lebegés jutott eszembe az elbeszéléseiről. Az a paradoxon, hogy tollúként viselkedik, mégis súlya van, képes rám nehezedni, mert olyan kérdéseket feszeget, de mindig a lebegés könnyedségével. Visszahozza azokat az időket, amikor percekig képesek voltunk nézni, ahogy apró szösz, ökörnyál, a pitypang sodródik a széllel. Amikor még volt szemünk ehhez. Alice Munro szövegei a látásnak és az elmélyülésnek ezt a képességét hozta vissza az életünkbe.
Azért vissza, mert ma már minden ezerszeresen gyorsabb, kurtább mint amikor ő, valamikor az ötvenes évek elején elkezdte írni az első novelláját. Amikor egy elbeszélés még nem novella volt, a novella nem karcolat, a karcolat pedig nem sms. És örülünk, ha egy regény már eléri a kisregény méretét. Volt még tere a szavaknak, a formának, meg lehetett ágyazni a finom, soha nem harsány fordulatoknak. Kevesen képesek ezt elérni, és kevesen viszik majd tovább az örökségét. A tollak gravitációs erejét.
„A szobát csordultig tölti a gyönyör és a hála, a szerelem gazdag húslevese, a szerelem aranyló félhomálya. Igen, igen, inni lehet a levegőt”. Lehet, hogy egy kis erőlködéssel sokkal jobb idézetet is találhattam volna tőle, de itt érzem a leginkább azt, amiről beszéltem. Amikor a megfoghatatlan, a szentként kezelt vágy összekapcsolódik a testes, szagos profánnal. Amikor Szindbád kipöcköli a velőt a csontból Huszárik klasszikusában. Amikor összefut a nyál a szánkban, a borzongást mégis belül érezzük, a lélek régióiban. Csehov lassúsága, Hemingway éltessége és Fitzgerald dekadenciája: ezek voltak számomra Munro szövegének hozzávalói. És még mennyi azonosítatlan elem!
Most már ez is egy halhatatlan recept. Az volt már életében is, ezen a halál végérvényessége mit sem változtat. Talán csak a lebegés lesz egy árnyalatnyival líraibb a szemünkben. Egy pillanatra elmerengünk a kanál felett. Aztán jöhet a gőzölgő leves, az ízek csöndes orgiája. És utóízként a szerelem, mert nem lehet betelni vele. Még akkor sem, ha már üres a tányér, ha hiányként suhan át a szobán.
Meghalt Alice Munro