Ígéretes verseny alakult ki Orbán Viktor és Magyar Péter között: ki hozza el előbb a békét a magyar választóknak. Ebben persze jelentős hátránnyal indul a Tisza Párt alelnöke; ő csak – ha jól érzékeltem – Debrecenben, az ottani nagygyűlés környékén figyelt fel arra: ezt a szlogent is vissza lehet forgatni, mint annyi minden mást, a Fidesz elnökére. Igen, a béke ígéretét. Orbán Márki-Zay óta tudja, hogy a háborús fenyegetés erős eszköz a politika kezében, Magyar feltehetően akkor jött rá, amikor rábukkant arra az orbáni idézetre, amelyet be is mutatott a debrecenieknek. Az akkor még ellenzéki politikus ebben épp arról a taktikáról beszélt – másra mutogatva –, amit hatalomban ő maga használ, vagyis a háború veszélyeiről. Akkor, bő másfél évtizeddel ezelőtt Orbán azt ecsetelte, hogy ellenfelei ezzel a bevált trükkel próbálkoznak, de ő persze átlát a szitán.
Ha visszaemlékszem azokra az évekre: senki nem beszélt a háborúról. Ám az elvet jól megtanulta Orbán, amivel nem akarom azt állítani, hogy örült Putyin őrült ötletének, azt azonban igen: messzemenően kihasználta és kihasználja azt. Most ugye azt mondja, nem is nagyon mond mást, minthogy aki a Fideszre szavaz, az a békére szavaz, illetve megfordítva: aki a baloldalra (sic!) szavaz, az a háborúra szavaz.
Most Magyar Péter állt elő azzal, hogy aki a Tiszára szavaz, az a békére szavaz. Ám hozzátette: ebben az országban senki nem akar háborút, sem a jobb-, sem a baloldal, azt azonban világossá tette, hogy az országon belüli háborúnak, a politikai megosztottságnak csak ő, újdonsült pártja és társai tudnak véget vetni.
Így legyen.
De persze újdonsült társairól keveset tudunk; ahogy olvasom, önkormányzati jelöltjeinek meg is tiltotta, hogy nyilatkozzanak, mert félti őket a Fidesz-propagandától. Teljes joggal, teszem hozzá, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ha valaki meg akarja magát választatni bárminek, az nem bújhat el a nyilvánosság elől. Ráadásul a megafonosok úgy is megtalálják.
Térjünk azonban vissza a háború és béke kérdéséhez. Amennyit módomban van találkozni emberekkel – és van módon –, eleddig sehol nem éreztem, hogy itt, Magyarországon rettegnének. Hogy az emberek úgy élnének, minden nap bekövetkezhet, hogy a NATO el akar vinni bennünket a keleti frontra, hogy tényleg attól rettegnének, hogy fiaik mindjárt indulhatnak Ukrajnába.
Sehol nem találkoztam a háborús pszichózis tüneteivel, kizárólag a politikusok használják politikai fegyverként.
Pont úgy, ahogy ezt Orbán annak idején elmondta, megtanulta, majd miniszterelnökké emelkedve használja is. És most használja Magyar Péter is. Igaz, ő békét mond. Meg hát a Fidesz is – azt állítják: kitartanak a békepárti álláspontjuk mellett.
Ha csak távolról nézek rá erre a magyarországi kampányra, szomorú látvány tárul elém. Itt van egy ország, amely része az európai közösségnek, része a legjelentősebb védelmi rendszernek, élhetne békében, ehelyett folyamatosan háborúzik. Pedig én azt szeretném már hallani: béke poraira. A háborús szellemnek.