De az esszé fogalma sem fedi igazán ezt a művet, mert a stílusa egyszerre hűvösen tárgyszerű, ugyanakkor a mélyben izzó és drámai. A szavak mögött emberéletek, több száz éves fájdalmak lüktetnek. Nehezen lehet abbahagyni az olvasását.
Sofi Oksanen nagymamájának a nővére nem született némának. De miután Észtország második szovjet megszállása idején elhurcolták és egy éjszakán át vallatták, attól kezdve soha többé nem beszélt. Nem ment férjhez, nem született gyereke, élete végéig kettesben élt idős édesanyjával.
Ezzel a családi drámával vágja mellbe az olvasót az ismert finn-észt írónő, mindjárt a könyve legelején. Alapvetően Putyin nők elleni háborúját kívánta bemutatni Oksanen, a hódító harcok közben megalázott, megerőszakolt nőket, a kifosztott anyákat, a háborús bűnök áldozatait, akikről általában kevés szó esik. De a könyve sokkal több lett ennél. Lenyűgöző történelmi-társadalmi tabló, elemzés, kor- és kórrajz, annak vérfagyasztó ábrázolása, hogy mi mindenből táplálkozik a mai putyini nőgyűlölet. Kiolvasható belőle, hogy a soha meg nem torolt bűnök mennyire beépültek már az orosz-szovjet birodalmi gondolkodásba és cselekedetekbe.
Az észt édesanya és finn apa gyermekeként született Oksanen mindegyik nemzet korábban átélt áldozati drámáit a zsigereiben hordja, talán ezért is tudja olyan érzékenyen és pontosan ábrázolni a terror összes árnyalatát. Állítja, az ő szemszögükből olyan a mai ukrajnai háború, mintha az oroszok megnyomták volna a Replay gombot, hogy eljátsszák még egyszer ugyanazt, amit már korábban többször is. „A civil lakosság terrorizálása, elhurcolása, kínzása, eloroszosítása, propaganda, kirakatperek, elcsalt választások, áldozathibáztatás, menekültáradat, a kultúra megsemmisítése.” És szerinte mindennek az az oka, hogy a Szovjetunió jogutódjaként létrejött Orosz Föderáció a korábbi, először a balti, majd a kelet-európai államokban végrehajtott kolonizációjáért soha nem kért bocsánatot. A Nyugat nem kényszerítette Oroszországot egy olyan folyamat végigvitelére, mint amit Németország járt végig a második világháború után. No, persze – ezt már e sorok írója teszi hozzá –, a szovjetek annak idején a németek ellen harcolva valóban hozzájárultak a második világháborúban a „jó oldal” győzelméhez, és felszabadítók voltak Kelet-Európában, mindez pedig sokáig elfedte az általuk elkövetett bűnöket.
Független megfigyelők és szakértők arról számolnak be, hogy az Ukrajnát megszálló szovjet katonák szisztematikusan szexuális erőszakot követnek el – nemtől függetlenül – a civil lakosság ellen. És számukra ez teljesen természetes, magától értetődő. Valójában ezt is fegyverként használják, hogy gyengítsék és elfonnyasszák az ukránokat. „A katonák például olyanokat mondtak, hogy addig erőszakolják áldozataikat, amíg azok nem akarnak többé ukrán férfiakkal szexelni. Az ukrán hadifoglyok kasztrálását pedig azzal indokolták, hogy így többé nem lehet gyerekük.” Ezeknek a cselekedeteknek a mélyén valójában a népirtás szándéka rejlik, amire az ország politikai vezetői is biztatják őket, például olyan kijelentésekkel, hogy Ukrajna nem állam, és ukránok nem is léteznek… Oksanen konkrét eseteket is idéz, sok erőszakos cselekmény ugyanis nyilvánosságra került, s néhány esetben, amikor a tettes név szerint is kiderült, már perek is indultak.
Az oroszok szemében azonban ezek a katonák háborús hősök. Hiszen az ellenséggel szemben fellépni nagyszerű dolog, nem kell válogatni az eszközökben. Mivel a Kreml szerint Ukrajnát ki kell gyógytani a nyugati degenerációból, az orosz szexuális erőszakot akár „javító erőszakként” is meg lehet határozni. Ez a felfogás pedig valójában a Nagy Honvédő Háború mítoszából ered. Lenyűgöző, ahogy ez a különc írónő (fekete ruházat, raszta haj, olykor mesterségesen is fehérített arcbőr) hajszálpontos érveléssel elmagyarázza, mit jelent valójában az oroszok által használt fasiszta kifejezés, mit értenek ők „nácitlanításon”, és hogyan használta fel Putyin ezeket a fogalmakat egyre szisztematikusabban, már attól kezdve, hogy az Orosz Föderáció első embere lett. „Egy fragmentált, tizenegy időzónába tartozó állam irányítását vette át, amelyben több mint száz kisebbségi nyelv volt használatban, 5 hivatalos vallás, és körülbelül 190 etnikai csoport létezett. A Szovjetunió összeomlását követő ideológiai kiüresedést meg kellett tölteni valamivel, leginkább egy történettel, amit Oroszországon kívül is el lehet adni.” És erre a legalkalmasabbnak Hitler legyőzésének hősi története bizonyult, ennek eszméje a legkülönbözőbb embereket és csoportokat is egyesítette. Ez lett az Orosz Föderáció identitásának alapja, és Putyin büszke hatalmát szolgálta. A háborús bűnöket pedig jótékonyan eltakarta a dicsfénye.
Aztán szép fokozatosan Sztálint is „rehabilitálták”, történelmi múltjuk fontos, jelentős személyiségévé emelték. Az újjáéledő Sztálin-kultusz pedig egyet jelentett a zsarnoki hatalom csodálatával. A tisztogatások, a táborok, a kínzások, a kivégzések, a szándékos éheztetés, a holodomor (az ukrajnai éhhalál) elfogadásával. Így megnyílt az út Putyin uralkodásának brutalitása előtt. Már Sztálin a „nácitlanítás” szándékával igazolta a balti államok megszállását, például a függetlenségükért küzdő észteket is fasisztának nevezte. Amikor pedig a finneket rohanták le, az aktuális szovjet propaganda szerint Finnországot a „fehér fasiszták” uralma alól kellett felszabadítani. Putyin pedig elődei nyomdokain jár, így a Kreml propagandagépezete Ukrajna esetében is rákapott erre a módszerre. A Kreml zsarnokainak mindig találniuk kell valamilyen indokot az agresszióra. Aki nem ért egyet velük, az nyilván fasiszta, és meg kell tisztítani tőlük a terepet, akármilyen eszközzel. Mindazt, amit Nyugaton emberiség elleni bűntettnek tartunk, egyszerűen a hadviselés részének tekintik. És a legmegdöbbentőbb, hogy az orosz társadalom nagy része partner ebben.
A történészek, politológusok elsősorban politikai és hatalomtechnikai szempontok szerint magyarázzák a putyini gépezet működését, az ukrajnai háborút, az elkövetett bűnöket. De itt van ez az érzékeny művész, aki történetesen személyében, családilag is áldozata az orosz birodalmi mohóságnak, ugyanakkor íróként kívülről szemléli az egész probléma-csomagot, és képes emberi és társadalom-lélektani elemzést is adni a folyamatok megértéséhez. Oksanen bemutatja, valójában hogyan kezelték és kezelik Oroszországban a nőket, hogyan épít fel a zsarnok Oroszországban ellenségképet, hogyan írja maga a törvényt, hogyan képes még az orosz nőket és anyákat is a háború támogatására bírni, milyen körmönfont módon éri el, hogy az ifjabb orosz nemzedékekből már valódi „homo putinicus” váljon. Oroszországban – állítja Oksanen – hagyománya van annak, hogy más etnikai csoportokhoz tartozó emberek nemzeti érzéseit betegségnek állítsák be, miközben valahogy nem képesek elismerni a saját nemzetük határait. „Gyorstalpalót” tart Oroszország gyarmatosítási technikájából is. Az általános tömeghangulat érzékeltetéséhez pedig számos jellemző eseményt, törvényt, valamint konkrét háborús esetet is felidéz.
Az ukrán hírszerzés például rendszeresen lehallgatja a fronton harcoló orosz katonák és hozzátartozóik telefonbeszélgetéseit, amelyekben gyakran döbbenetes dolgok hangzanak el. Kiderült például, a 27 éves Roman Bikovszkij feleségével folytatott telefonbeszélgetéséből: Olga Bikovszkaja beleegyezett, hogy a férje ukrán nőket erőszakoljon meg, ha óvszert használ. A kalinyingrádi Tatyiana Szolovjova pedig hosszan elbeszélgetett a fiával, Konsztantyinnal, aki elmesélte: „pompás módszernek tartja, ha az áldozat végbélnyílásába vascsövet dugnak, majd a csőbe szögesdrótot vezetnek, ami az áldozat végbelében marad, amikor a csövet kihúzzák. Tatyiana azt mondta, maga is élvezné, ha hasonló feladatokat kapna, hiszen az ukránok nem is emberek.”
2022 áprilisában Putyin kitüntette a bucsai tömegmészárlásban részt vevő 64. Független Motorizált Gyalogsági Dandár gárdáját. 2023 nyarán pedig elfogadták azt a törvényt, amely felmentést ad az ukrajnai „különleges hadműveletben” résztvevők számára a „kis és közepes bűncselekmények alól”.
Ezzel az orosz hadsereg büntetlenségének kultúrája a Moszkva irányította birodalomban tovább folytatódik.
(Sofi Oksanen: Ugyanaz a folyó – Putyin háborúja a nők ellen. Scolar Kiadó, 2024)
