Részben azért, mert decemberben csak a csak települések egy részében került rájuk sor, részben azért, mert – mint kiderült – megkérdőjelezhetők voltak a decemberi választási eredmények. A kormánypártok ugyanis bevetették a választói turizmust. Autóbusz-karavánok érkeztek Boszniából, hogy a boszniai szerbek leadják a szavazatukat a belgrádi helyhatósági választásokon, abban a városban, ahol egyébként nem élnek életvitelszerűen. Ez nem is titkolták. Az egyik vezető boszniai szerb kormánytisztviselő a tévében azzal dicsekedett, hogy Újvidéken szavazott a városi képviselő-testület tagjaira. Csatlakoztak hozzájuk azok a szerbiai polgárok is, akik azokban a városokban élnek, amelyekben épp nem tartottak választásokat. Fekete-fehéren kiderült, egy-egy belgrádi, 40 négyzetméternyi lakásban félszáz polgár volt bejelentve. A legkomikusabb esetnek az számított, hogy az egyik trafóállomáson vagy harminc választópolgár életvitelszerűen él. A médiumok sem voltak kiegyensúlyozottak, a választási névjegyzékben is sok volt a kifogásolnivaló.
Ezek után Belgrádban heves tüntetésekre került sor. A demonstrációk kezdetben tömegesek voltak, de nem tartottak sokáig, a tüntetők rövid időn belül reményüket vesztették. Marinika Tepić, az egyik ellenzéki párt rangos képviselője néhány társával együtt éhségsztrájkba lépett. A nemzetközi választási ellenőrző szervek, az EBESZ és az Európai Parlament megállapították, hogy történtek választási csalások és visszaélések, ám ez ellen a szerb kormány a legerélyesebben tiltakozott. Aleksandar Vučić államelnök szerint amióta bevezették a többpártrendszert, ez volt a legtisztességesebb választás Szerbiában.
Ennek ellenére a kormányzó Szerb Haladó Párt úgy döntött, hogy megismétlik a belgrádi helyhatósági választásokat, de nem a választási csalások miatt, hanem azért, mert nem szerzett többséget sem a Szerb Haladó Párt, sem az ellenzék, amelyik ezúttal – csodák csodájára – egységesen lépett fel. Branimir Nestorović csodadoktor (aki arról híres, hogy a világjárvány tobzódásakor Vučić elnök társaságában bejelentette, a hölgyek nyugodtan menjenek Milánóban bevásárolni, mert a COVID egy nevetséges
vírus) többséget biztosító, nagy hirtelenséggel megalakuló oltásellenes pártja – bár ellenzékiként indult – megmakacsolta magát és nem akart egyik félhez sem csatlakozni.
Hosszas alkudozás után az ellenzék elérte, hogy az új belgrádi választásokat egy időben rendezzék a többi soron levő helyhatósági választásokkal. Előzőleg az ellenzéki pártok írásos fogadalmat tettek a választóiknak, csak akkor vesznek részt a választásokon, ha a kormánypárt elfogadja a választási feltételek megváltoztatását, köztük a legfontosabbakat: a választási névjegyzék felülvizsgálatát és a médiumok pártatlan szerepét, valamint a választási turizmus ellehetetlenítését azzal, hogy csak azoknak legyen joga rész venni a a helyhatósági választásokon, akik legalább egy éve élnek az adott településen.
Hosszas időrabló alkudozás után végül április közepén a házelnök június 2-ára írta ki a választásokat, mégpedig egyidőben a belgrádival. Az egyidejű választások lehetőségét Ana Brnabić, a szerbiai parlament elnöke kezdetben azzal az érvvel utasította el, hogy ez alkotmányellenes lenne, de pár nap múlva, a Vučić elnökkel való konzultáció után bejelentette, mégsem alkotmányellenes.
Ezek után az ellenzék egyik része mellőzve a választópolgároknak tett ígéretét, elfogadta a június 2-i dátumot, a másik része viszont elutasította azzal az indoklással, hogy a feltételek nem változtak. Az ellenzék újra megoszlott – Vučić tehát elégedett lehet. Igaz, a kormánypárt megígérte, hogy változtatni fog – már amennyire a rövid időn belül lehetséges, amiben van is némi logika, hiszen 40 nap alatt, a kampány kellős közepén nem sokat lehet változtatni. A választásoktól távol maradó ellenzékiek amúgy őszre halasztanák a belgrádi és a többi önkormányzati választásokat.
A választások kiírása után beindult a választási kampány, az ellenzéki pártok konfliktusba kerültek egymással, az ellenzékre szavazó választópolgárok elbizonytalanodtak, s felerősödött a kormánypárt megcsappant önbizalma. Belgrádban egyetlen nap alatt leadták a támogatási listákat. A belgrádi helyhatósági választások külön érdekessége, hogy a kormányzó Szerb Haladó Párt nagykoalícióban indul, és a koalíció tagjai között található a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), karöltve a szélsőjobbos Vojislav Šešelj vajda Szerb Radikális Pártjával, amely továbbra is a ragaszkodik a kilencvenes években megfogalmazott programjához.
Ez is a szerbiai tragikomikus és zűrzavaros ellentmondásokkal teli politikai helyzet része, akárcsak az ellenzéki pártok örökös civakodása. Mindez napihírnek sem lenne érdekes, ha a vita közben nem merültek volna fel a rendszerváltás utáni alapvető kérdések.
Milošević diktatúrájának 2000-es bukása és a lángokban álló parlament azt a reményt táplálta, hogy soha többé nem tér vissza a diktatúra. Több mint két évtized után az ország egyik fele lelkesen támogatja Vučić köztársasági elnököt, akinek a kultusza immár akkora, hogy beárnyékolja a saját pártját is, míg a lakosság másik fele szerint visszatért a diktatúra, csak más formában. A kormánypárt sajtója valóságos héroszként ábrázolja Vučićot, aki a nemzetközi szervezetekben oroszlánbátorsággal küzd Koszovóért és Szerbia magalázása ellen. A független sajtó szerint Vučić elnök bevezette a rugalmasabb kelet-közép-európai posztmodern autokrata rendszert, hozzá képest Milošević elnök régimódi diktátorként viselkedett.
A jelenlegi ellenzéki választási konfliktus körüli vitákban egy nagyon lényeges kérdés merült fel, mégpedig az, hogy erőszak nélkül megbuktatható-e bársonyos forradalmakat követő „bársonyos” autokrata rendszer. A választásokon induló pártvezetők szerint a parlamenti többséggel rendelkező autokrata rendszereknek erősebb a legitimációjuk, mint az diktatúráké, tehát ezt a rendszert sokkal nehezebb lecserélni, mint a diktatúrát. Kizárt dolog továbbá, hogy demokratikus választási feltételekre kerüljön sor. Amennyiben a polgárok nem vállalják az erőszak alkalmazását, abban az esetben az ellenzéki pártoknak kell vállalni a sziszüphoszi szerepet, azzal a reménnyel, hogy egyszer csoda történik. Mindenesetre a részvételnél a bojkott rosszabb döntés, hangoztatják, így nem marad más hátra, minthogy kisebbségben résen legyenek. Azt remélik, hogy a júniusi választások mégis csodát hoznak. A reménytelenek reményébe kapaszkodnak, azzal az érvvel, hogy Szerbiában történt már csoda.
Azok a pártok, amelyek nem hajlandók a jelenlegi feltételek között részt venni a választásokon, azt állítják, hogy ugyan nem véres erőszakkal, hanem az „erőszak leheletét” hordozó hatalmas népi demonstrációkkal az uralkodó elit igenis rákényszeríthető a fair választási feltételek elfogadására. Végső soron tehát nem a parlament, hanem az utcák és a terek biztosítják a demokratikus potenciált. A puha erőszak tehát elkerülhetetlen. Az ellenzéken belüli viták hallatán a Play Sinkó című monodrámám időszerűségére gondolok. A XX. század nagy tanúja, Sinkó Ervin ismerte az erőszak mérgét és nyelte az erőszak-nélküliség keserű piruláit. Mindezek tudatában a választópolgárok tanácstalanul toporognak a demokráciában és azzal vigasztalják magukat, hogy szabadon voksolhatnak a legkevésbé rosszra.
A médiumok ostromának kiszolgáltatott választópolgárok nehéz döntés előtt állnak. A decemberi választási hadjáratot a kormánypárt és az ellenzékiek is az eddigi legdurvább kampánynak keresztelték. Feltételezhető, hogy a májusi kampány még durvább lesz. Teofil Pančić, a kiváló szerbiai közíró szerint Orwell regénye, az 1984 Szerbiában nem számít utópikus regénynek, hanem helyszíni riportnak. Van azonban egy fontos különbség a kettő között. Orwell regényének hősét verésekkel és kínzásokkal késztetik arra, hogy elismerje önmaga feletti diadalát és belássa: szereti a Nagy Testvért.
Manapság nincs szükség kínzásokra, politikai foglyokra, rendőri csizmákra, legfeljebb atyai gumibotokra és gázbombákra, hogy figyelmeztessék a polgárokat, távozzanak békésen haza, és a tévében nézzék a Nagy Testvér nevű reality show-t, vagy pedig élvezzék a celebek cseverészéseit.
A regnáló hatalom tisztában van vele, hogy nem elegendő csupán a polgárok voksára vadászni, a lelküket kell birtokolni. Nem elegendő a parlamenti többség, új múltat és vele együtt új jövőt kell megszavaztatni.
Szerbiában folyik a történelmi revízió, korunk hősei a délszláv háborús bűnösök lettek. Emlékirataikat a kormány támogatásával adják ki a kiadók. A szerbiai társasházak és középületek falait a háborús bűnös Radko Mladićot dicsérő falfirkák díszítik. A hatalom új dicső múltat teremtett és sikeresen megbénította a lázongó emlékezetet, a kulturális elitet, miközben az elitkultúrát csepülve megteremtette a saját bulvár-kultúráját. A legnagyobb szövetségesei a szenzációvadász bulvárlapok és reality show-műsorokat sugárzó tévéállomások, mint például a Pink és a Happy, amelyekben a patriotizmust dicsérő kommentárok után következik a hollywoodi giccs. A lelkek kufárjai a bulvárosodó médiumok lettek. Növekszik a háborús veszély, tehát szükség lesz valamilyen megmentőre. A felgyülemlett háborús félelem erősíti a csodavárást. A reménytelenek a csodákban bíznak. Időnként ilyesmi is megtörténik Szerbiában. Amíg ez nem következik be, addig a polgárok ugyan elégedetlenkednek, de titkosrendőrségi tortúra nélkül is elfogadják a fennálló állapotokat, amelyben a boldogság fontosabb a szabadságnál. A kormányzat egyébként sem ígérget nagyobb szabadságot, hiszen szerinte az már megvalósult, inkább nagyobb boldogságot, jobb életet és 1400 eurós átlagjövedelmet. Hogy ez elegendő-e, kiderül június 2. éjszakáján.
A választások kiírása után beindult a választási kampány, az ellenzéki pártok konfliktusba kerültek egymással, az ellenzékre szavazó választópolgárok elbizonytalanodtak, s felerősödött a kormánypárt megcsappant önbizalma. Belgrádban egyetlen nap alatt leadták a támogatási listákat. A belgrádi helyhatósági választások külön érdekessége, hogy a kormányzó Szerb Haladó Párt nagykoalícióban indul, és a koalíció tagjai között található a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), karöltve a szélsőjobbos Vojislav Šešelj vajda Szerb Radikális Pártjával, amely továbbra is a ragaszkodik a kilencvenes években megfogalmazott programjához.
Ez is a szerbiai tragikomikus és zűrzavaros ellentmondásokkal teli politikai helyzet része, akárcsak az ellenzéki pártok örökös civakodása. Mindez napihírnek sem lenne érdekes, ha a vita közben nem merültek volna fel a rendszerváltás utáni alapvető kérdések.
Milošević diktatúrájának 2000-es bukása és a lángokban álló parlament azt a reményt táplálta, hogy soha többé nem tér vissza a diktatúra. Több mint két évtized után az ország egyik fele lelkesen támogatja Vučić köztársasági elnököt, akinek a kultusza immár akkora, hogy beárnyékolja a saját pártját is, míg a lakosság másik fele szerint visszatért a diktatúra, csak más formában. A kormánypárt sajtója valóságos héroszként ábrázolja Vučićot, aki a nemzetközi szervezetekben oroszlánbátorsággal küzd Koszovóért és Szerbia magalázása ellen. A független sajtó szerint Vučić elnök bevezette a rugalmasabb kelet-közép-európai posztmodern autokrata rendszert, hozzá képest Milošević elnök régimódi diktátorként viselkedett.
A jelenlegi ellenzéki választási konfliktus körüli vitákban egy nagyon lényeges kérdés merült fel, mégpedig az, hogy erőszak nélkül megbuktatható-e bársonyos forradalmakat követő „bársonyos” autokrata rendszer. A választásokon induló pártvezetők szerint a parlamenti többséggel rendelkező autokrata rendszereknek erősebb a legitimációjuk, mint az diktatúráké, tehát ezt a rendszert sokkal nehezebb lecserélni, mint a diktatúrát. Kizárt dolog továbbá, hogy demokratikus választási feltételekre kerüljön sor. Amennyiben a polgárok nem vállalják az erőszak alkalmazását, abban az esetben az ellenzéki pártoknak kell vállalni a sziszüphoszi szerepet, azzal a reménnyel, hogy egyszer csoda történik. Mindenesetre a részvételnél a bojkott rosszabb döntés, hangoztatják, így nem marad más hátra, minthogy kisebbségben résen legyenek. Azt remélik, hogy a júniusi választások mégis csodát hoznak. A reménytelenek reményébe kapaszkodnak, azzal az érvvel, hogy Szerbiában történt már csoda.
Azok a pártok, amelyek nem hajlandók a jelenlegi feltételek között részt venni a választásokon, azt állítják, hogy ugyan nem véres erőszakkal, hanem az „erőszak leheletét” hordozó hatalmas népi demonstrációkkal az uralkodó elit igenis rákényszeríthető a fair választási feltételek elfogadására. Végső soron tehát nem a parlament, hanem az utcák és a terek biztosítják a demokratikus potenciált. A puha erőszak tehát elkerülhetetlen.
Az ellenzéken belüli viták hallatán a Play Sinkó című monodrámám időszerűségére gondolok. A XX. század nagy tanúja, Sinkó Ervin ismerte az erőszak mérgét és nyelte az erőszak-nélküliség keserű piruláit. Mindezek tudatában a választópolgárok tanácstalanul toporognak a demokráciában és azzal vigasztalják magukat, hogy szabadon voksolhatnak a legkevésbé rosszra.
A médiumok ostromának kiszolgáltatott választópolgárok nehéz döntés előtt állnak. A decemberi választási hadjáratot a kormánypárt és az ellenzékiek is az eddigi legdurvább kampánynak keresztelték. Feltételezhető, hogy a májusi kampány még durvább lesz. Teofil Pančić, a kiváló szerbiai közíró szerint Orwell regénye, az 1984 Szerbiában nem számít utópikus regénynek, hanem helyszíni riportnak. Van azonban egy fontos különbség a kettő között. Orwell regényének hősét verésekkel és kínzásokkal késztetik arra, hogy elismerje önmaga feletti diadalát és belássa: szereti a Nagy Testvért.
Manapság nincs szükség kínzásokra, politikai foglyokra, rendőri csizmákra, legfeljebb atyai gumibotokra és gázbombákra, hogy figyelmeztessék a polgárokat, távozzanak békésen haza, és a tévében nézzék a Nagy Testvér nevű reality show-t, vagy pedig élvezzék a celebek cseverészéseit. A regnáló hatalom tisztában van vele, hogy nem elegendő csupán a polgárok voksára vadászni, a lelküket kell birtokolni. Nem elegendő a parlamenti többség, új múltat és vele együtt új jövőt kell megszavaztatni. Szerbiában folyik a történelmi revízió, korunk hősei a délszláv háborús bűnösök lettek. Emlékirataikat a kormány támogatásával adják ki a kiadók. A szerbiai társasházak és középületek falait a háborús bűnös Radko Mladićot dicsérő falfirkák díszítik. A hatalom új dicső múltat teremtett és sikeresen megbénította a lázongó emlékezetet, a kulturális elitet, miközben az elitkultúrát csepülve megteremtette a saját bulvár-kultúráját. A legnagyobb szövetségesei a szenzációvadász bulvárlapok és reality show-műsorokat sugárzó tévéállomások, mint például a Pink és a Happy, amelyekben a patriotizmust dicsérő kommentárok után következik a hollywoodi giccs. A lelkek kufárjai a bulvárosodó médiumok lettek. Növekszik a háborús veszély, tehát szükség lesz valamilyen megmentőre. A felgyülemlett háborús félelem erősíti a csodavárást. A reménytelenek a csodákban bíznak. Időnként ilyesmi is megtörténik Szerbiában. Amíg ez nem következik be, addig a polgárok ugyan elégedetlenkednek, de titkosrendőrségi tortúra nélkül is elfogadják a fennálló állapotokat, amelyben a boldogság fontosabb a szabadságnál. A kormányzat egyébként sem ígérget nagyobb szabadságot, hiszen szerinte az már megvalósult, inkább nagyobb boldogságot, jobb életet és 1400 eurós átlagjövedelmet. Hogy ez elegendő-e, kiderül június 2. éjszakáján.
