Mindenképp jó döntés volt tehát az idős – egyre súlyosabb memóriazavarokkal küszködő – Mester kérésének megtagadása és a kisregény publikálása. Korunk egyik legnagyobb írójáról lévén szó, nemcsak az elkészült és bármilyen okból a fiókban maradó művek, hanem a töredékek, a vázlatok, a nyersanyagok, a javításokat tartalmazó kéziratpéldányok is gondosan megőrzendők – természetesen a naplókkal, jegyzetekkel, a teljes levelezéssel együtt. Márquez van akkora formátum, hogy életművének második-harmadik vonala is fontos és érdekes. Még a kudarcok sem tanulságok nélküliek.
A szerencsésen megmenekült mű cselekménye látszólag egyszerű: Ana, a főszereplő középkorú nő évente egyszer, augusztus 16-án lakóhelyétől, a tengerpart menti városból áthajózik a közeli kis szigetre, ahol a temetőben felkeresi anyja sírját. Ilyenkor – a komp menetrendje miatt – egy éjszakát valamelyik helybeli szállodában kell töltenie. Az események minden alkalommal rutinszerűen ismétlődnek: ugyanaz a taxi várja a kompnál, ugyanaz a virágárus készíti el ugyanazt a temetői csokrot. Mindent a megszokottság szolid unalma hat át. Így volt ez a regényidő jelenéig, amikor is este lemegy a szálloda bárjába (enni szeretne valamit), s ott a véletlenek összjátékaként megismerkedik egy idősödő férfivel, akivel végül együtt töltik az éjszakát. Ez a kaland gyökeresen megváltoztatja a látogatások rituáléját. A következő évben már készül az ismerkedésre, talál is egy újabb szexpartnert. S aztán szinte ez válik rutinná: várja a lehetőséget, s bosszankodik, ha elszalasztja, hiszen csak egy év múlva adódik a következő. (Később eljátszik azzal, hogy végeredményben otthon is kereshetne szeretőt.)
A képnek persze, nagyon is lényegi része, hogy Anának férje, gyerekei vannak, házassága ráadásul egyáltalán nem tűnik (még szexuális téren sem) boldogtalannak, a fia és a lánya pedig, ahogy ez lenni szokott, örömök és gondok forrásai. Nincs igazán mitől menekülnie. De az igazán különös, hogy félrelépései nem felszabadító hatásúak, még csak nem is igazán élvezetesek: inkább testi-lelki kellemetlenségeket okoznak. Mégis újra és újra próbálkozik. Miféle hiányérzet hajtja ezekbe az elég talmi, a saját szellemi/emberi nívóját alulmúló viszonyokba? Milyen élményekkel, kecsegtetnek ezek a kiszámíthatatlan, vadidegen férfiak? Van-e egyáltalán – az izgalmakon túl – bármiféle hozadékuk? A röpke és totálisan érzelemmentes szexuális aktus kedvéért miért vállalja a jóval tartósabb szégyenérzetet, a lelkiismeret-furdalást, az önáltatást? Eleve megmagyarázhatatlan cselekvéssor lenne az egész? Andre Gide-i „action gratuite”?
Tovább bonyolítja a műbeli helyzetet, hogy kiderül: talán anyját is egy házasságtörő kapcsolat vitte a szigetre, s emiatt választotta a temetőjét végső nyughelyéül. De e felismerés nyomán Ana miért hozza el onnan szülője maradványait, s miért ez döbbenti rá egyéjszakás kapcsolatainak tarthatatlanságára?
Kérdés továbbá az is, hogy Ana kiemelt zenei tehetségű, harsányan életvidám lánya, aki együtt él egy bohém jazztrombitással, miért vonul – szülei minden tiltakozása és persze, eredendő természete ellenére – kolostorba? Valami furcsa örökletes szeszély végzete sújtaná a család nőtagjait?
A regény saját világán – összefüggésein, motívumrendszerén – belül a föntebbi dilemmákra nincsenek immanens, valamiféle szemléletrendszerbe illeszkedő válaszok. Az értelmező, ha minden áron akar, természetesen találhat megoldásokat, de ezek mindössze közhelyszerűek vagy igencsak spekulatívak lennének. A mű – enyhén szólva is – zavaróan talányos maradt. (Az irodalom természetesen, nem kvízjáték: még a legszélsőségesebb experimentális alkotásnak is megvan a maga kódja). Úgy tűnik, Márquez talált egy ígéretesnek tűnő témát, igyekezett meg is írni, de az események, döntések, okok és következmények hálózatának, egymásra utaló struktúrájának kidolgozása töredékes lett, a Mester alkotóerejéből – fájdalmas ez – alighanem már csak ennyire futotta. Nem véletlen, hogy a mű elő- és utószót kapott, a közreadók is jól érezték: szükség van itt a magyarázatra.
Persze, az örökösök – érthető módon – fokozatosan meggyőzték önmagukat a kézirat színvonalasságáról: „Amikor sokkal jobbnak találtuk a könyvet, mint amilyenre emlékeztünk, eszünkbe jutott még egy eshetőség: az, hogy Gabo megfogyatkozott szellemi képessége, amely nem engedte, hogy befejezze a könyvét, abban is megakadályozta, hogy lássa, mennyire jó ez a mű.” Ez az érvelés szellemes ugyan, de alapjaiban komolytalan. Az író a körülményekhez képest pontosan – önáltatás nélkül – látta: „nem jó ez a könyv”.
Természetesen egy méltán világhírű, sok-sok milliós olvasótáborral rendelkező író posztumusz könyvének hatalmas – lélektani indítékok által tovább növelt – kereskedelmi értéke van, és e masszív tény jó időre minden egyebet háttérbe szorít. S tegyük egyértelművé: e teljességgel érthetően felfokozott érdeklődés – feltétlen pozitívumként – a lehető leghatékonyabban népszerűsíti a szépirodalmat, magát az olvasást. Az sem lényegtelen, hogy – Scholz László fordításában – Márquez hazai rajongói is időben hozzájuthatnak a regényhez (legalább ebben együtt mozgunk a világ mérvadó részével). A művészi-esztétikai minőség szempontjai pedig idővel úgyis érvényesülni fognak.
Infó: Gabriel García Márquez: Találkozunk augusztusban. Fordította: Scholz László. Magvető, 2024
