Nem vagyunk feltétlen hívei Csernus Imre módszereinek, de azért fokozott érdeklődéssel olvastuk a beszámolót, hogy a pszichiáter szerint, miért olyan depressziós a magyar társadalom? (Index - Konkrétan Rónai Egonnal.)
A történelmi traumáink, az ország gazdasági és közéleti állapota vagy valamilyen mélyebb dolog okozza ezt bennünk? A szókimondó stílusáról ismert pszichiáter, akinek a következő hetekben jelenik meg legújabb könyve, lesújtó képet fest társadalmunk lelkiállapotáról.
„Búvalbaszott, pesszimista, rosszindulatú nép vagyunk” – jelentette ki Csernus, aki hangsúlyozta, bár gyönyörű országban élünk, és minden lehetőségünk meglenne arra, hogy jól érezzünk itt magunkat, erre azért nem vagyunk sokszor képesek, mert érzelmileg nem vállalunk felelősséget, nem viselkedünk felnőttként.
Ebből az önbecsapásból és gyávaságból fakad szerinte rengeteg egészségügyi problémája az embereknek. Mint fogalmazott: ebből a szempontból beteg nemzet vagyunk. A pszichiáter a közéleti állapotaink kapcsán elmondta, azért vagyunk képtelenek számonkérni a politikusainkon az ígéreteiket, mert akkor egyúttal szembe kellene néznünk azzal is, hogy valójában a saját ígéreteinek sem tartjuk be, önmagunkkal pedig nem akarunk konfrontálódni.
Csernus példaként felhozza: bár számtalan sportágban sikerült a történelem során a döntőbe küzdenie magát a magyar csapatoknak, ott gyakran, az erőviszonyok ismeretében pedig némiképp váratlanul elbuktunk. Ennek szerinte az az oka, hogy előre félünk a vereségtől, ez pedig folyton megbénít bennünket.
Csernus úgy látja, akkor lehet belőlünk sikeres nemzet, ha az egyének szintjén bátrak leszünk, és elkezdünk hinni magunkban, valamint ha az érzelmeinkért felelősséget vállalunk, továbbá merünk beszélni a gyengeségeinkről, hiányosságainkról is. Ez szerinte az ország jövője szempontjából is kulcsfontosságú, mert a rossz mintákat továbbörökítjük a gyermekeinknek.
Búvalbaszott, pesszimista nép vagyunk, azt tudtuk eddig is, sokan sokszor elemezték már – feleslegesen – Kölcsey sorait, ha a Himnusz szóba került, de aztán itt elakadtunk. Arra már nem marad a kritika erejéből, hogy a vers valódi nagyságát kellő nemzeti büszkeséggel megértsük és képviseljük. Arra pedig végképp nincs bátorságunk, hogy Kölcsey „nyavajgását” a lomtárba száműzzük. Mint látható, nem vagyunk bátrak, nem hiszünk magunkban, nem vállalunk az felelősséget az érzelmeinkért (sem), továbbá nem merünk beszélni a gyengeségeinkről, hiányosságainkról is.
Igaza van Csernus Imrének, beteg nemzet vagyunk és ennek igazolására nincs szükség statisztikákra. Fizikai és szellemi állapotunk további romlására számíthatunk. Mert csak erre számíthat az, aki nem ura a saját sorsának, aki a kiszolgáltatottság nyomorában vergődik. Aki nem szabad az testileg és lelkileg is megbetegszik. Ki tudja ma megmondani, milyen társadalmi következményei lesznek holnap, ha egy hatalom nem a közjó érdekében gyakorolja a hatalmát. Ha egy közösség immunrendszere ahhoz kevés, hogy kidobja magából a mérget, de arra éppen elég, hogy tartósan lebetegedjen.