Akkoriban jelent meg Esterházy Péter Harmonia caelestis című regénye. Az írót hívták mindenfelé könyvtárakba és művelődési házakban, mert az olvasó hallani szerette volna a különleges könyv szerzőjét. A várakozást fokozta, hogy a regényt terjedelmessége ellenére hónapokkal a megjelenése után már sokan elolvasták. Ettől nem függetlenül akkora példányszámban fogyott, ami mára ismeretlen. A csoda abban az értelemben is körbelengte a kötetet, hogy azok közül is sokan remekműnek gondolták, akik még nem olvasták. Legalábbis így tapasztaltam. Egyáltalán olyan idők voltak azok, amikor a közönség még várta és izgalomba került a nagy írók műhelyeiből kikerülő könyvek kapcsán. Ezek az idők elmúltak vagy sokat vesztettek erejükből. Mintha az irodalmi életnek ez a vibrálása elveszett volna.
Szinte lehetetlen időpontban, néhány nappal karácsony előtt egy szombat délután volt vendége Esterházy Péter Békéscsabán a megyei könyvtárnak, de a látogatószámon ez nem érződött. Ünnepi készülődés ide, viszonylag kései szombati időpont oda, könyvtár különtermében a „csillárokon is lógtak”. Amennyire lehetséges a visszaemlékezés, úgy rekonstruálható ennek a délutánnak a története, hogy hálásak voltunk, amiért vendégünk lehet az író. Ehhez mérten az időpont alig számított valamit. A mindig tudálékos, saját tájékozottságát bizonyítani akaró moderátor ezúttal is rendkívül hosszú bevezetőt tartott, mint aki fel sem tételezi, hogy az itt ülők ismerik az életművet.
Esterházy látható rezignáltsággal hallgatta, tekintetén tükröződött, hogy hallott már ennél jobban is, rosszabbat is.
A kérdések sorából egy maradt meg emlékezetemben. Az irodalomtörténész azt tette fel, hogy most fő művet akart-e írni, a Bevezetés a szépirodalomba után. A válasz mély és komoly volt, egyben nagyon kézenfekvő, de áttételesen fricskázta is a kicsit oktondi felvetést. „Főművet nem lehet akarni írni” – szó szerint így, vállalva az írótól amúgy sem idegen nyelvi eljárást, a főnévi igenevek torlódását. Erre olyan nevetés futott végig a zsúfolt termen, ami alapjaiban rendítette meg a moderátor addig magának épített szellemi karzatát. Majd Esterházy olvasott fel, sziporkázóan, a regény második részéből, az éttermi jelenetet, amelynek egyik témája, hogy kik és mik a magyarok és az osztrákok. A legjobb kabaré közönsége sem dülöngélt volna annyira a nevetéstől, mint a Harmonia caelestisnek ettől a részletétől. Úgy álltunk fel az est végén, hogy valamilyen módon ez tett pontot a 20. század végére, lévén, hogy 2000. karácsonya előtt álltunk.
A közeli Gyulán egy helyi étteremben évek óta történelmi vacsorát rendeztek, amelynek akkor este az író és felesége is a vendége volt. Mellettük egy kollégámmal mi is meghívást kaptunk a szerző asztalához, az Esterházy-vacsorán, a családról elnevezett rostélyossal és tortával. A vacsora törzsközönsége – ügyvédek, orvosok, vállalkozók – egyáltalán nem voltak olvasóemberek, Esterházy asztalához nem ültethették őket oda. A század végének ez is egyik tanulsága lett.