Régen pénzszállító voltam, még pisztolyom is volt. Nem hiányzott soha egy fillér sem, de hát a pia, ugye. Most kukás vagyok, régebben úgy mondtam, hogy köztisztaságis, de azt sosem értették. Szóval én állok ott a narancssárga kocsin hátul a rácson. Elkapjuk a kukákat, és beborítjuk a puttonyba. A köztisztaságnál legalább nem szondázgatnak folyton, de persze benyomva itt sem lehet melózni. Este szoktunk kicsit rátölteni a haverokkal, valahogy csak el kell csapni az időt. Mindig itt laktam az alagsorban, ahol most is lakom, csak az öregek már nincsenek meg. Apám volt a házmester, a mutter meg a lépcsőházat takarította. Apám azért tintázott, hogy el tudja viselni a lakókat, anyám meg, hogy kibírja apámat. Elvitte őket a szesz, rám is ez vár, azt mondják.
A múltkor egy szép nagy fehér ház előtt rakjuk vissza a kukákat, mikor kirohan egy fószer, és elkezd ordítani, hogy ne dobáljuk összevissza őket, és hogy mindig neki kell rendet csinálnia utánunk. Mondtam neki, hogy ne cirkuszoljon, erre felém fordult olyan fenyegetőleg, és akkor láttam, hogy az Attila az, és mondtam neki, hogy Attila, te vagy az. Nem láttam harminc éve legalább. Attiláék az emeleten laktak, volt tévéjük, és hozzájuk kéredzkedtem be, ha ment a Kalambó. Le kellett venni a csukát, és az anyukája mindig egy pokrócot terített a székemre, merthogy ki tudja, holmindenhol járnak ezek a gyerekek. Az Attila nem ismert meg, pedig mondtam neki, hogy Attila, te vagy az, de nem figyelt, mert még mindig arról beszélt, hogyan kell elrendezni a szemetesedényeket. Így hívta a kukákat.
Aztán egyszer csak abbahagyta a szövegelést, és azt kérte, hogy vegyem le a sapkámat, én levetettem a sapkámat, ő meg azt mondta, hogy te vagy a Jancsi az Érmelléki utca 9.-ből. Igen, mondom, én vagyok, erre kezet nyújtott, aztán gyorsan visszahúzta, biztos a kovid miatt, és megkérdezte, hogy megy a sorom. Mondtam neki, hogy kukás vagyok, és hogy sajnos italozni is szoktam néha, de nem annyit, mint az öregek annak idején, ezen nevetett kicsit és azt kérdezte, hogy tud-e valamiben segíteni. Mondtam neki, hogy éppenséggel tud, mert elzárták a vizet a kéróban, azt mondták, számlatartozás, egy hete nem tudok fürödni. Szóval, ha megengedné, hogy este átugorjak tisztálkodni. Azt válaszolta, hogy ez sajnos nem megoldható, de tud egy jobbat, költözzek ide hozzájuk, kellene egy mindenes, a kertben van egy régi kertészlak, azt kipofozzák nekem, és ott fürödhetnék, amennyit akarok.
Este a presszó előtt iszogattuk az elviteles söröket, és kérdezgettem a haverokat, hogy mi lenne a jó döntés, de csak vonogatták a vállukat. Aztán az egyik azt mondta, hogy megfogtam az isten lábát, mert ott abban a házikóban a kert végében sose fognak szondáztatni. A másik meg avval jött, hogy a tulaj felesége biztos egész nap otthon van, és unatkozik, érted, ugye. Megfontoltam ezeket a tanácsokat, amíg hazaértem a víz nélküli lakásba. Jó lett volna kezet mosni meg felcsavarni a fűtést, de hát nem volt se víz, se gáz. Kabátban feküdtem be az ágyba, a cipőmet lehúztam, de muszáj volt visszavenni, mert majd lefagyott a lábam. Reggel legalább nem kellett felöltözni. A nagy fehér ház előtt külön figyeltem, hogy szép sorba rakjuk vissza a kukákat a járdára, amikor kijött az Attila, most már egyből megismert, és kérdezte, hogy mikor tudnék kezdeni. Mondtam, hogy ezer köszönet, de nem akarok mindenes lenni, mert igen szép életem van nekem az Érmelléki utca 9.-ben.
Littner Zsolt
2024-04-28 12:09:00 CEST
