A szír lány az ablaknak háttal ül, kendőkbe burkolt alakját lágy, kora tavaszi fény vonja körül. A kabátját nem akaródzik levennie, mint aki így, becsomagolva érzi magát biztonságban: védve, melegítve, úgy, mint aki éppen csak leült egy pillanatra, de igazándiból indulna is tovább. Pedig még nyolc óra sincs, és ma legalább kettőig van tanítás. A tanár a számítógépnél ül, még gyorsan beírja az óra előtt a tegnapi hiányzókat. Rajtuk kívül senki nincs a teremben. A lány halkan megszólítja, a keresztények nagyböjtjéről kérdezi. Aztán a ramadánról beszél. Már csak három hét, de aztán még pótolnia is kell, mert amikor „a napjai vannak”, nem böjtölhet. Olyankor a Koránt sem olvashatja, imádkoznia sem szabad. A tanár visszakérdez, mintha nem értené: Miért? Mert olyankor koszos, magyarázza. Még nem tudja szépen mondani: tisztátalan. Nehéz lehet, hümmögi a tanár. Igen, tényleg nehéz, bólogat a diák. Szeretne mindig tiszta lenni, szeretne imádkozni. Prűdnek hat és távolinak. Az ő példáját is ki lehetne állítani a berlini Európai Kultúrák Múzeuma, a Museum Europäischer Kulturen (MEK) „Läuft.” (Folyik.) című tárlatán, mely a menstruáció kultúrtörténeti és társadalmi múltját és jelenét veszi számba.
Az első teremből az ezüst zsinórfüggöny mögött piros falú, kicsi gardróbszoba nyílik. Szemben tükör, két oldalt fehér, simára vasalt, gombokkal és hurkokkal ellátott vásznak lógnak, többféle méretben. Két nő lép az öltözőbe. Hasonlítanak: mindketten szemüvegesek, vékony, egyenes hajukat a tarkójukon fogták össze, az egyik huszonötnek tűnik, a másik kétszer annyinak. Tanácstalanul érnek a régmúlt időket idéző alsóneműkhöz. Aztán felbátorodnak, leakasztanak egyet: ahol a betétet varrták bele, az a rész fut a lábak között, beszélik, de felpróbálni azért nadrágra sem akarják.
Inkább gyorsan kilépnek az ezüstfüggönyön, vissza a nagy terembe, ahol nem kell csinálni semmit, elég nézelődni. Az egyik fal mentén időrendben sorakoznak fel az utóbbi százötven évben használt menstruációs eszközök, és a hozzájuk illő fehérneműk: múlt századi kelyhek, betéttartó övek, ötös csomagban hetvenöt pfennigért beszerezhető, mohával bélelt betétek, szivacsok, az amerikai világszám: a tampon; napjaink menstruációs bugyijai és más, környezetkímélő, többször használatos tárgyai. Százötven év meséje a női intim higiénia fejlődéséről. Az elfojtásról. A rendszabályozásról, a hamis szemérmességről. Az önrendelkezésről.
A szemközti falon nagy, gyerekkönyvbe illő ábrák magyarázzák el a menstruáló test működését. Rögtönzött biológiai gyorstalpaló a gyengébbek kedvéért, vonhatná meg fensőbbségesen a vállát a tájékozott múzeumlátogató. Ám a szakértőkkel készült videós beszélgetésekből helyben kiderül, hogy ami a havi vérzésről szóló tudást illeti, szinte mindenki gyengébb:
ahhoz képest, hogy az emberek a női ciklusnak köszönhetően születnek a világra, majdnem a felük pedig maga is menstruál az élete során, meglepően keveset lehet tudni a pontos folyamatról.
– Fontos volt, hogy lehessen nevetni – emelte ki a humor jelentőségét Jana Wittenzellner, a MEK igazgatóhelyettese és a kiállítás főkurátora, amikor a Westdeutscher Rundfunknak a tárlat születéséről beszélt.
Pedig komolyabb nem is lehetne. Mert nemtől, kultúrától, vallástól, életkortól és neveltetéstől függően minden egyes látogató másképpen viszonyul a havi vérzéshez lemoshatatlanul kötődő szégyenérzethez, és éppen ezt a viszonyulást viszi most oda a nyilvános térben elhelyezett, mégis mélységesen intim ügyről szóló képzeletbeli kerekasztalhoz. A kiállítás barátságosan csalja tőrbe a modern gondolkodású, emancipált embert, aki mindent tud a testről, és régen nem pirítja már az arcát a közvetlenül kitárulkozó szexualitás: miután magától értetődő természetességgel, alig feszengve, joviális ábrázattal és azzal a tudattal lépi át a múzeum küszöbét, hogy nem lesz itt semmi nyugtalanító látnivaló – hiszen ez is csak egy sima néprajzi gyűjtés –, mégis azon kapja magát, hogy kényszerűen vet számot a saját szégyenérzetével.
Mint az a fakóbarna hajú nő, aki a barátjával jött el. Fehér, bő blúzát hanyagul a nadrágjába tűrve hordja, piros steppelt kabátjához kék kendőt tekert a nyaka köré. Világoskék, ferdén vágott szemei tettre és szólásra készen fürkésznek mindent és mindenkit. – Végtére is a szégyenérzet nem több, mint egy társadalmi konstrukció – szögezi le, mint aki általában biztos a dolgában. Érdeklődve veszi szemügyre a kiállított tárgyakat, csodálkozik, hogy a kelyhek az évtizedek múlásával mit sem változtak. Barátságosan gyakorlatias. Mindenről mer beszélni, a testről sincsenek illúziói. A harmincnyolcadik születésnapját ünnepli. A belépőjegyet aznap reggel kapta ajándékba a mellette álló, jámbor tekintetű nyugat-német fiújától, aki úgy emlékszik, hogy a kilencvenes években a barátnői zavartalanul emlegették, amikor éppen „megjött nekik”, és ő maga soha semmilyen undort nem érzett a havi vérrel kapcsolatban. A barátnője bólogat: hogyan is lehetne másképp. Bezzeg a nagyanyján annak idején gúnyolódtak a színházi kollégái, volt, hogy fel sem léphetett. Majd elmereng, aztán lassan megszólal: – Én néhány éve szégyenkeztem először.
Amikor először hallottam, hogy sokan olyankor is szexelnek, amikor megvan nekik. Ez nekem új volt, nem tudtam, hogy szabad. A barátnőim kiröhögtek, hogy milyen gátlásos vagyok. Elég ciki volt
– mondja halkan, mint aki titkot mond.
Határozott fellépésével disszonáns végszavát visszhangozzák a második terem fürdőszobai csempéket idéző falai. Mintha könnyebb lenne úgy tenni, mintha már túl volnánk a szégyenkezésen. Mintha önfeledten tudnánk nosztalgiázni a harminc-negyvenéves tabusító reklámplakátok felett. Ünnepelni a menopauzát. Élcelődni (tovább éltetve a kliséket), mint tette a hetvenes években Gloria Steinem amerikai újságíró: „Bezzeg, ha a férfiak menstruálnának, akkor milyen lenne a dolog marketingje!” Megpillantva a Bravo magazin „Szex, szerelem, gyengédség” rovatát, nevetni magukon: Lám, tényleg innen tájékozódtunk. Okosan borzongani a biológia tankönyv sematikus illusztrációján, mely a női nemi szervnek csak a természetes megtermékenyülésben elengedhetetlen részeit nevezi meg, nem úgy, mint a férfirajzon. Csodálkozni, mennyi ötletes kifejezés hivatott álcázni a havi vérzést a különböző nyelvekben.
Úgy tenni, mintha a mérgeket kibocsátó menstruáló testről szóló régi hiedelmek „itt, Nyugaton” már régen nem tiltanák el a disznóvágástól és a befőzéstől a nőket. Mintha a vérzés körüli hisztérikus őrületről szóló elméletek nem élnének zavartalanul a közbeszédben.
Úgy tenni, mintha furcsa lenne a szégyen, amikor meglátszik. A szégyen, ha undorít.
Az utolsó terem szürke fényében hosszú asztal áll. Toll, boríték és levélpapír: a látogatók történeteit várják. A falon futó vékony polcon levelek sorakoznak: nehéz megállni az írást. A leragasztott boríték is súlyos kiállítási tárgy. Az egyik író annak a benzinkutas hölgynek köszöni, aki felvilágosította, amikor először menstruált, és az apja nem tudott mit mondani neki. Egy idős nő azt írja, a falujában ötven éve újságba csavarva árulták a betétet, a közértbe lépve „csomagot” kellett kérnie, ha venni akart egyet. Itt járt egy hálás anya: hatodikban az osztályfőnöke ünnepséget szervezett a lányoknak, amikor valamelyiküknek megjött, és most így készül ő is a gyereke beavatására. A boldogan író kamaszlány szmájlit is rak: most kezdett el menstruálni. Az ötvennégy éves nő szomorú: többé nem fog vérezni.
Történeteik nincsenek messze a szír lányétól, sem időben, sem térben. Egyikük sem tesz úgy, mintha könnyű lehetne.
Infó: Läuft. Die Ausstellung zur Menstruation. (Folyik. Kiállítás a menstruációról.) Museum Europäischer Kulturen (Arnimallee 25, 14195 Berlin). Kurátor: Jana Wittenzellner, a Museum Europäischer Kulturen igazgatóhelyettese, Franka Schneider, a MEK tudományos munkatársa és a textilgyűjtemény kurátora, valamint Sofia Botvinnik, a MEK tudományos munkatársa és kurátora. A kiállítás október 6-ig látogatható
