Egy nőnek sokkal nehezebb személyes verseket írnia, kevésbé engedheti meg, hogy kiadja magát, mert sokkal sebezhetőbb, jóval kiszolgáltatottabbá válik, és másképp is viszonyulnak hozzá – mondta egy helyütt Erdős Virág. Mi az ön tapasztalata?
Ha ugyanaz a személyes hangvételű, például önéletrajzi ihletésű szöveg megjelenik egy férfitól, akkor az bátor, mert feltárja az érzékeny, sebezhető énjét, és az egész nemzedékének utat mutat. Míg ha egy nő ír hasonló típusú szövegeket, azt már nem feltétlenül tekintik olyan pozitívnak. A nő valahogy be van zárva abba, hogy az az ő élete, az ő traumája, az ő tapasztalata, így csupán az ő személyes ügye. Egy női szerző önmagára van redukálva. Vagyis kettős mérce működik. Ugyanakkor hogyha egy nő nem vállalja be, hogy önmagáról ír, akkor azt meg gyávaságnak tekintik.
Ahhoz képest, mennyivel nehezebb lehet fiatal lányként berobbanni az irodalmi közegbe, a legtöbb verse megjelent folyóiratban is.
Berobbanásról nem beszélnék, ez a „lassú víz partot mos” esete. Szerencsére azért elég sok helyen nyitottak egy ismeretlen fiatal versére. Mindamellett én ilyen szempontból, azt hiszem, a szerencsésebbek közé tartozom. Ez egy hosszú, éveken át tartó folyamat – 2017 óta küldözgetem a kéziratokat –, amit nem szabad túldramatizálni, mert mindez része ennek a szakmának. Ha még egyszer kezdhetném, akkor kicsit lazábban venném az elutasításokat, mert hiszen az égvilágon semmi nem történik, hogyha épp nem jön le egy vers.
Úgy tűnik azonban, fel lehet bosszantani azzal a kérdéssel, melyik elnevezés a kevésbé sértő: írónő vagy női író?
Mert szerintem ez csak gumicsont. Tényleg nincs ennél nagyobb bajunk? Leragadunk a nem lényeges kérdéseknél, közben sokkal nagyobb problémák vannak: szexuális zaklatások, hatalommal való visszaélés. Számomra ezek az égető problémák, és nem az, hogy leírónőztek.
Ön szerint nincs is különbség női meg férfi szerző verse között, csupán a fogadtatása különböző?
Szerintem van női irodalom, de van férfiirodalom is, és amiről meg azt mondják, hogy az irodalom, az esetek többségében valójában a férfiirodalom. A kanonizált szerzők zöme férfi szerző. Egy nőre nehezebb figyelni, nehezebb érteni akarni, mert egyszerűen nem szoktuk meg, hogy vannak női íróink. Talán valahol itt van a kutya elásva, hogy a férfiakat komolyan vesszük, akármilyenek is, a nőket meg nem. Pedig ők is a saját férfias perspektívájukból tudnak csak megszólalni, a nők hangja meg nem lett kihangosítva évszázadokon keresztül. Most van rá valamennyi lehetőségünk. Nem gondolom, hogy ne lenne értelme ezeknek a kategóriáknak, mint ahogy a kisebb társadalmi szegmenseknek külön irodalmat adni, hiszen valóban különböző a tapasztalatuk és a megélésük. És igen, szerintem nekem nőként más tapasztalataim vannak, akár az irodalmi szcénán belül is, mint a hasonló korú és helyzetű fiúknak. Nem célom, hogy olyan irodalmat írjak, ami mentes ezektől a női léttel kapcsolatos társadalmi kérdésektől.
Viszont azt is írja, hogy bele is kényszerítik, el is várják, hogy a versei a nőiséget tükrözzék. Folyamatosan emlékeztetik rá, nem hagyják, hogy elhagyja a női státuszt.
Ha bevándorló lennék vagy bármilyen kisebbségi, akkor azt érezném, hogy van egy elvárás felém, hogy erről a tapasztalatról beszéljek, ebből a közegből mondjak valami hiteleset, ennek a közegnek a problémáira világítsak rá pusztán azért, mert betöltök egy szerepet a társadalomban. És nőként is ilyen „kisebbség” vagyok. Sarkítva: a férfiak azt írnak, amit akarnak, a nőkön viszont számonkérik a női témákat, hogy ez megjelenik-e a verseikben. Ha igen, akkor az valóban jó-e, hasznos-e, hogyha meg nem írnak, akkor miért nem. Ha például szülnék egy gyereket, elvárnák, hogy írjam meg, milyen az anyaság, míg ha férfi vagyok, nem várnák tőlem az apaság könyvét, ha meg mégis megírnám, ünnepelnének, és nem úgy vennék, jaj, még egy könyv az apaságról, herótunk van már tőle. Ha nem írom meg az anyaságot, azt hiszik, egy szívtelen anya vagyok, akit nem érintett meg a gyerekvállalás, kihagyott ziccernek tartanák. Ez egy lehetetlen szituáció, amiben az ember állandóan kritizálva van. A férfiakkal amúgy is elnézőbb a társadalmunk. Jobban górcső alatt vagyunk, folyamatosan bizonygatnunk kell, hogy érdemesek vagyunk a figyelemre. Így lesz az emberben egy megfelelési kényszer, hogy persze, mondjon valami érvényeset arról, milyen fiatal nőnek lenni az irodalomban. És amikor megírja az ember, akkor persze van, aki azt mondja, ez nem olyan érdekes vagy nem is úgy van. Az ember nem tud soha jó lenni egy ilyen lehetetlen helyzetben. És talán tényleg az az egyetlen kivezető út belőle, hogyha az ember kicsit megpróbálja elengedni és kizárni ezeket a dolgokat, és azt csinálja, amihez kedve van, a saját belső mércéje szerint. Ha arról akar írni, hogy milyen nőnek lenni, akkor arról ír, ha meg nem, akkor nem. Tehát nincs bennem ellenállás az ellen, hogy női író vagyok, csupán az ellen, hogy ezt folyamatosan számon is kérik, elvárják tőlem. Az ember tényleg ketrecbe zárva érzi magát. Olyan, mintha nem hagynák, hogy a szerző megtalálja a saját hangját, témáit, hanem behatárolnák, hogy merrefelé mehet.
Olyan, mintha nem hagynák, hogy a szerző megtalálja a saját hangját, témáit, hanem behatárolnák, hogy merrefelé mehet.
A kötete három ciklusa egy felnövéstörténetet ad ki, ami kiábrándulást is hoz. Ugyanakkor mellette ott az öntudatra ébredés, a kiállás is.
Az első részben van a traumatikus kamaszkor – a depressziós gyászversek, a szorongással és az ezzel kapcsolatos élményekkel foglalkozó versek. A második rész egy szerelmi vergődés, egy nem túl egészséges párkapcsolati helyzet leírása, a harmadik ciklusban pedig magáról az irodalomról, a költészetről írok, és arról, milyen nőként ebben a szakmában létezni.
Elképesztően szókimondó, és a visszaélésekről is lerántja a leplet. Mennyire vakmerő mindez pályakezdőként?
Ez majd most fog kiderülni. A magyar irodalmi közeg szemet huny olyan dolgok felett, amik nem normálisak, pusztán azért, mert a bohém művészeknél jobban belefér minden, kevésbé elszámoltathatók. A polgári értékrendet a művész elutasítja, hedonista módon él. A baj csak az, hogy ebbe belekeveredik az abuzálás. Néhányan itt úgy viselkednek, amit máshol nem tolerálnának. Elég csupán egy-egy ilyen ember, ám ő több évtized alatt elég nagy pusztítást képes végezni. Az ember csak azt teheti, hogy figyelmezteti az újakat, kitől kell három lépés távolságot tartani.
A nevesítést azonban kerüli.
Nem érdemes, mert a szakmában úgyis tudják, kik a problémásak, másrészt amúgy is mindig lesz valaki, aki visszaél a hatalmával, ha nem számoltatjuk el ezért. Ez is egy szerep, amit mindig betölt valaki. Amíg nincsenek következményei a viselkedésének, és mindenki megúszhat mindent, addig így fog működni. Ez közös felelősség, közös projekt – nem arról van szó, hogy van egy darab áldozat meg van egy darab elkövető, és ez egyszeri történet. Én jó időre tönkrementem ebben, ám nagyon makacs vagyok. Ha normális lennék, akkor valószínűleg abbahagytam volna az írást már 2019-ben. Meg lehet nézni, hogy a középgenerációban hány nő van, és vajon miért! De nemigen akarják összekötni a női szerzők reprezentációját és azt, hogy a szakma informális keretek között hogyan bánik a női szerzőkkel. Az első kötetig eljutni emiatt baromi nehéz, mert az embert folyamatosan szorongatják, kihasználják, abuzálják, és érzelmileg zsarolják. És ezt lelkileg bírni évekig, amíg egy költői hang kiforr, technikai tudás birtokába jut, nagyon nehéz. Ha mindez nem lenne, biztos, hogy több női szerzőnk lenne, több jó női szerzőnk lenne. Nem a kibírás lenne az elsődleges fokmérő, mennyire tudod elviselni a közeget, mennyire vagy kitartó, hanem az alkotásra lehetne koncentrálni és magukra a szövegekre. Ám a mindennapi élés ebben a közegben elvonja az energiákat a művészi ambíciótól. Teljesen el tudnak veszni így hangok, pályakezdők.
Felkészült, hogy majd megkapja erre a kötetre a feminista jelzőt?
Számomra ez nem szitokszó. Ám nem arról van szó, hogy én csak és kizárólag egy vekengő feminista vagyok, aki sajnáltatja magát, hogy nőnek született. Én dolgozni akartam, írni, hogy más, aki szintén deprimált, kapcsolódni tudjon hozzá, és kicsit jobban érezze magát attól, hogy nincs annyira egyedül. Ehhez képest lett még egy csomó rossz tapasztalatom, rossz élményem, amiről nem tudok nem beszélni, és nem tudom elfojtani magamban, mert rettenetesen dühít. Amikor az ember rájön, hogy ez nem róla szólt, hanem csupán egy változó volt egy képletben – éppen ő volt a friss első táborozó, a 18 éves lány, akit lehet mentorálni, lehet hülyíteni, mert mindig kell egy új játékszer –, akkor nem lehet hallgatni. Nyilván fel vagyok készülve arra, hogy lesz, aki nem gondolja, hogy a költészet a legmegfelelőbb terep az ilyen témák megvitatására. De remélem, hogy olyan is lesz, aki meg örül ennek, és meghallva érzi magát.
