Hároméves lehettem, amikor lehülyéztem a nagymamámat. Vélhetően halvány sejtelmem sem volt a szó jelentéséről, tán csak annyit tudhattam, hogy ezt használják a felnőttek, ha dühösek. A családi legendárium szerint mindez a román tengerparton történt, és én lentről kiabáltam fel az apartmanunk erkélyére, hogy dobja le a labdámat. Nem tette, vagy nem olyan gyorsan, ahogy szerettem volna, és akkor ezzel adtam nyomatékot a dolognak. A nagyi azonnal lecsörtetett, és csupa pedagógiai elkötelezettségből lekevert nekem egyet. Jó lenne úgy folytatni, hogy ettől kezdve soha senkit nem hülyéztem le, de ez messze nem igaz, ráadásul nekem semmilyen emlékem nem maradt az esetről. Úgy hallgattam évekig a sztorit, mintha valaki mással esett volna meg.
Ahogy a pofonok, úgy a lehülyézések között is igen nagy különbségek lehetnek. Más, ha a főnök teszi a gyűlésen az egész cég füle hallatára, vagy egy aggódó barát négyszemközt, megint más, ha a veszekedés hevében csúszik ki a feleségem szájából, és egészen másként rezonál, ha higgadt diagnózisként hangzik el az adóhivatalban. Korábban megengedőbb voltam e téren, viszont ma már a nulla tolerancia felé közelítek. Sem mondani, sem hallani nem szeretem, de azt sem gondolom, hogy minden hülyézés mellé nagyit vagy rendőrt kellene állítani. Vagyis nem agresszióval fojtanám el az agressziót, mint ahogy erre számos példát látunk és hallunk a környezetünkben.
Azért kezdtem ezen töprengeni, mert Dusi is belépett abba a korba, amikor gyerekként kezdik használni a felnőttek szókészletét (értsd: káromkodásait). Hol foci közben, hol a folyosón rohangálva, hol egymás között. És ezek bizony már tudnak bántóan hangzani, már nem mindegyiket lehet csak úgy leseperni, a pillanat hevére fogni. A korábban még értelmetlen kifejezéseknek már élük van, és sebeket ejtenek. Természetesen, ahogy a fülünkbe jutott a dolog, leültünk Duskával beszélgetni. Elmondtuk neki, hogy mi sem vagyunk ártatlanok ebben a dologban, tehát nem szentként szeretnénk prédikálni, viszont megpróbáltuk megértetni, hogy egy-egy szó olykor napokig képes bolyongani az ember fejében. Érzékeny kisfiúként szerencsére egyből megértette, hiszen őt is találták már el hasonló szavak, amelyeket igazságtalanul dobtak fel a levegőbe, hátha eltalál valakit.
Érdekesebb volt viszont egy másik gyerek „védekezése”, aki nemes egyszerűséggel kijelentette: nem érti, mi a gond, Magyarországon így szokták. Mármint nem foci a foci egy kis (sok) hülyézés nélkül. A magyar virtus már csak olyan, hogy szóvá teszi, ha a társ nem játszik úgy, ha ügyetlenkedik. Talán ezért sem szerettem soha azokkal focizni, akik a vébé döntőjébe képzelik magukat, és nem veszik észre, hogy ez csak egy grund, ahol még akkor is füttyentünk egyet elismerően, ha az ellenfélnek van egy szép megmozdulása. Persze gyerekként mi is tüzesebbek voltunk, én is képzeltem Maradonába oltott Nyilasinak magam, akit csupa kutyaütő hátráltat a kibontakozásban, viszont nem hülyéztem le senkit. Ennek is megvolt az oka: ritkán kerültem be az osztály csapatába. Ez is hatalmi játék volt persze, kicsiben, és inkább a pályán kívül, de ma sem esik jól erre gondolni.
Messze vagyunk attól, hogy ezt megfélemlítésnek, terrorizálásnak vagy bántalmazásnak nevezzük. Nem tudatosan irányul a kipécézett ellen, senkit nem akarnak nevetségessé tenni. Viszont nem könnyű meghúzni a határvonalat, hogy mikor lesz egy-két kósza hülyézésből olyan megalázás, amely már súlyosabb következményekhez vezet. Mikor szakad „erősekké” és „gyengékké” szinte észrevétlenül az osztály, és a napi viselkedés mikor betonozza be az így kialakult viszonyokat. Amikor erről beszélek, szeretem kívülállónak beállítani magam, „bohócnak”, akinek mindig volt egy-két vicce vagy beszólása ahhoz, hogy oldja a helyzetet az osztályban, hogy vele nevessenek, és ne rajta. Ezzel viszont még ma is azt leplezem, hogy igazából engem is a gyengék közé soroltak, végérvényesen és megfellebbezhetetlenül, és bizony van egy-két történetem, amelyet olyan mélyre temettem, hogy soha nem tudnám elmesélni. A gyermeki gonoszság vonásairól, amelyek egy nap furcsamód az én osztálytársaim amúgy szelíd arcáról köszöntek vissza.
Nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy a hülyézés mindig a verbális erőszak része, és én bizony azokkal a szakemberekkel értek egyet, akik szerint a szavak ereje vetekszik a pofonok, ökölcsapások vagy rúgások erejével. Csak kevésbé láthatóak az azonnali eredmények. Aki hülyézik, az – így vagy úgy – ütni akar. Még ha nem is gondolja mindig át. Még ha „ártatlan” is a helyzet. Még ha a szokásrend szerint ez még belefér, mert az a férfi, aki állja… Igen, szeretném, ha az én gyerekem az erősek közé kerülne, de úgy, hogy a gyengék oldalán áll. Már ha nem lehet megakadályozni ezt a zsigeri felosztást. De inkább jó lenne dolgozni ellene, még magunkkal szemben is. Mert mindannyian tudjuk, hova vezet, ha így kezdjük el nézni a világot. Bár igazából ma sem tudom, hogy mi az eredendően „emberi”: amikor újra és újra belelépünk ebbe a csapdába, vagy amikor látványosan küzdünk ellene?
