Az európai művészetek történetében sokféle stílus született, s követte egyik a másikat: román kor, gótika, reneszánsz, barokk, rokokó, klasszicizmus, historizmus, de egyiknek sem tudjuk konkrét időponthoz kötni a születését. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen régi korokban nem úgy álltak neki a művészek egy alkotásnak: „itt az ideje, hogy egy reneszánsz festményt alkossak”, vagy: „na, most építek egy barokk templomot”. Az eszmék és a kifejezésükre alkalmas stílusok lassan érlelődtek a fejekben és a lelkekben, többnyire a korszellemnek megfelelően többfelé, több városban, több országban, de anélkül, hogy a pápa, vagy az adott ország uralkodója parancsba adta volna. Egyszerűen úgy, ahogy manapság a divat terjed: megtetszik – utánozzák.
Az impresszionizmus kivétel ez alól, bár ez sem egészen. Mindenesetre adatolható. Talán nem a születése napja (bár arra is mondhatnánk egy nehezen kétségbe vonható dátumot), inkább a születése hónapja.
No de menjünk sorban.
Franciaországban az Akadémia fennhatósága alatt szerveződő Salon 1725-től kezdődően évente-kétévente mutatta be a zsűri által elfogadott képeket. Eredetileg a Louvre-ban, majd a hivatalos Salon 1849-ben a Tuileriákba költözött. A legfontosabb, legnagyobb érdeklődést kiváltó évtizedei az 1848-as forradalom, valamint az 1870-71-es porosz-francia háború és az azt követő párizsi kommün közé estek. A Salon konzervatív ízlésű zsűrije sok olyan képet utasított vissza, amelyeket ma a korszak nagy műveiként tartunk számon, de az 1850-es évektől kezdve a közönség (és a pártoló kritikusok) nyomására III. Napóleon megengedte, hogy a visszautasított képeket is bemutassák külön kiállításokon, a Salon kiállítótere mellett. E festő-névsorban nem csak a későbbi impresszionisták szerepelnek, de olyan korelődök is, mint Delacroix és Courbet, akiket az impresszionisták példaképüknek tekintettek. (Egyébként Paál László és Munkácsy Mihály képeit elfogadták, sőt, nagy sikerük volt az 1869-es, 1876-os és 1878-as kiállításokon.)
Az 1860-as évektől kezdődően folyamatosan próbálkozó és szinte mindig visszautasított (de csak később impresszionistáknak nevezett) festők az előbb említett két francia művészen kívül a brit William Turner műveit, valamint a barbizoni iskola nagyjait, mindenekelőtt Corot, Millet és Daubigny festészetét tekintették irányadónak. Hozzájuk, a Fontainebleau-i erdőbe járt tanulni Monet, Renoir, Sisley és Bazille is. Barbizon hatása ugyanazért volt fontos az ifjú (és máshogy másként festeni akaró) nemzedéknek, mint Courbet: a plein air miatt. Ez a francia szakkifejezés tükörfordításban azt jelenti: nyílt levegő (kültér) – vagyis a szabad ég alatti festés meghatározása. Ez mutatja az ifjú nemzedék gondolkodásmódjának és alkotói módszerének a lényegét. Ők már nemcsak a tájat festették a természetben, hanem mindent: az alakokat, az épületeket, a cselekményt is. Azt a ma már nagyon is kézenfekvő és ezért magyarázatra sem szoruló festői elvet követték, hogy a szabad ég alatt megfigyelt témát csakis ugyanott szabad megfesteni. Mert a műteremben (vagy bármely egyéb zárt térben) egészen mások a fényviszonyok, mint ott, ahol a kép megörökíti a témát.
Szándékosan nem használom a múlt időt (megörökítette), hanem jelen idejű igével igyekszem kifejezni a mindenkori impresszionista képek egyidejűségét, vagy folyamatosságát, vagy mozgókép-szerűségét, mert ez az, amivel az impresszionizmus lényegében lezárja a korábbi évszázadok festészeti stílusait és elindít egy olyan változást, amely a mai napig tart. Noha – és ebben biztos vagyok – maguk az impresszionizmus nagyjai sem tudtak róla.
Arról sem szólnak az impresszionistákkal kapcsolatos dokumentumok, hogy tisztában lettek volna azzal, hogy festészeti forradalmuk szinte ösztönösen távolodott el a korábbi korok témáitól, stílusaitól és ábrázolásmódjától.
Vagy pontosabban szólva: távolította el őket ezektől. A fotózás ugyanis addigra oda fejlődött, hogy szinte mindent tudott, ami korábban csak festői eszközökkel volt megörökíthető: csendélet, portré, tájkép, életkép, csataábrázolás, tengeri események. Egyelőre nem színesen, de még a posztimpresszionizmus virágzása idején megjelentek az első mozgóképek, a filmek (igaz, csak fekete-fehérben és némán), a festészet azonban addigra újból ott tartott, ahová a fotó (és a film) egyelőre nem tudta követni. Röviden: a festészetnek már nem a megörökítés, az emlékállítás lett a fő feladata (bár virágcsendéletet az impresszionisták is festettek és mások azóta is festenek), hanem valami egészen más. Az emberi kultúra történetében a kőkorszaki embertől kezdődően sokáig a figuratív festmény és rajz volt az egyetlen lehetőség, hogy az ember az őt körbevevő világot leképezze, megörökítse. És akkor még egy szót sem ejtettem a nonfiguratív absztrakt műfajról. Igen, igen: az a festészeti kifejezésmód, amely az impresszionisták munkássága nélkül talán sohasem jött volna a világra.
És akkor most térjünk vissza a születéshez. A nap: 1874. április 15. Ekkor nyílt meg Nadar műteremházában, a Boulevard des Capucines 35-ben az a kiállítás, amelyen a Salonból már évek óta kiebrudalt festők mutatták be műveiket. Nem véletlenül éppen ott. Nadar (eredeti neve: Gaspard-Félix Tournachon) korának egyik nagy művészeti-technikai úttörője volt. Pályáját karikaturistaként, újságrajzolóként kezdte, de hamarosan átnyergelt a fotózásra és számtalan olyan újítást vezetett be, amely forradalmasította a XIX. század közepén amúgy is robbanásszerűen fejlődő fotózást. Ő volt az első légi fotós és a léghajózást is támogatta. A porosz-francia háborúban az ő léghajói vitték a körbezárt francia főváros segítségkérő üzeneteit. De ő volt az első, aki fotóapparátusával és világítástechnikájával (ívfény) lemerészkedett a párizsi katakombákba, hogy dokumentálja az ott látottakat. Kiváló portréfotósként több száz francia és nemzetközi hírességet örökített meg a politika és a művészet világából, egyebek közt Liszt Ferencet is. Sokukkal közeli barátságban volt, főként írókkal és festőkkel, olyanokkal is, akik rokonszenvvel figyelték és támogatták az újító festők működését. Nos, Nadar 1874-ben már 54 éves, befutott személyiség volt, megengedhetett magának ilyesmit. Hivatalosan úgymond kölcsönadta nekik a műtermét, amelynek mérete és megvilágítása megfelelő volt egy ilyen kiállítás megrendezéséhez, s így a kiállítókat nem terhelte a bérleti díj. Összesen harmincan voltak, 165 festményt állítottak ki. Így aztán futotta egy szerény katalógusra is. Ennek az ára 50 centimes volt, a kiállítási belépő pedig 1 frank.
A katalógusban megtalálhatjuk többek közt Boudin, Cézanne, Degas, Monet, Berthe Morisot, Pissarro, Renoir, Sisley nevét, akik Névtelen Művészek Társasága néven álltak össze. A képek közt volt Claude Monet: Impresszió. Napkelte című képe. Néhány nappal később megjelent a Le Charivari című népszerű (mai fogalmaink szerint) vicclapban Louis Leroy (1812-1885) nem éppen hízelgő kritikája ezzel a címmel: Az impresszionisták kiállítása – és ez az elnevezés ragadt rajtuk. Hogy pontosan értsük, miért dőlt a kacagástól a közönség, szó szerinti fordításban így hangozna a fenti cím: „benyomásisták”. Szó ami szó: elég rosszindulatúan röhejes. Karikatúrákon is igyekeztek elrettenteni a közönséget, erőszakot és forradalmat vizionálva.
A megsemmisítő gúnynak szánt kifejezést vállalták (őszintén szólva jobb volt, mint a Névtelenek, de csak a harmadik, 1877-es kiállításuktól kezdve használták) és a szó, meg a stílus, amelyre ráhúzták, egy évtizeden belül bejárta a világot.
Száz évvel később a Salon korábban sorozatos díjnyertesei és festményeik a feledés homályába merültek, vagy jobb esetben a múzeumok raktáraiban porosodtak, esetleg egy-kettő közülük illusztrációként kerülhetett a falra a XIX. század második felének hivatalos művészetét képviselve.
Az impresszionisták képei ugyanakkor a legnagyobb múzeumok és a leghíresebb magángyűjtemények féltett kincseivé váltak, a nemzetközi műkereskedelemben pedig az egyáltalán hozzáférhető művekért sok-tízmillió dollárt/fontot/eurót adtak, esetenként százmilliónál is többet. A korabeli Salonok díjnyertes, 10x15 méteres festményei, amelyek akkoriban komoly összegekért keltek el, ma valószínűleg eladhatatlanok (nemcsak az akkori áraiknak megfelelő mai összegekért) és nincs is hová elhelyezni azokat. Témáikat tekintve követték a korábbi évszázadok gyakorlatát, többségükben bibliai jeleneteket ábrázoltak az Ó-, és Újszövetségből, vagy antik görög és római mondákat, legendákat, esetleg ismert történelmi eseményeket fogalmaztak meg képileg, a korszellemnek megfelelően. Tegyük hozzá: kiváló szakmai felkészültséggel, festői tudással anyag-, és témaismerettel.
Ugyanakkor az impresszionista képek, amelyek a polgári lakások méreteihez idomultak, meghódították a célközönséget. Témáikat a mindennapi életből vették, mind a megfestett emberek, tárgyak, állatok, mind pedig a helyszínek ismerősek és emberközeliek voltak. Nem mintha nem akartak volna eladni festményekből a kastélyok dúsgazdag tulajdonosainak, de egyszerűen nem volt pénzük akkora vásznakra, keretekre, és annyi festékre, amennyivel ekkora felületeket be lehetett volna mázolni.
Az impresszionisták további hét éven át szerveztek évi egy kiállítást és a mókás kedvű párizsi közönség, amely korábban hahotázni és ócsárolni járt kiállításaikra, előbb nézni, aztán venni kezdte a képeiket. Összesen nyolc közös kiállításukat egy kivétellel más-más helyen rendezték (továbbra sem eldugott, szegényes külvárosi utcákban) és csak a hatodik alkalommal tértek vissza Nadarhoz. További festők csatlakoztak hozzájuk, vagy maradtak el tőlük. Érdekes módon Édouard Manet, akire mindannyian feltekintettek és szinte alapító atyának számított, soha, egyetlenegyszer sem vett részt ezeken a kiállításokon. Ez már csak azért is figyelemre méltó, mert Manet az 1860-as évek végétől kezdve nemcsak úttörőnek számított a korábbi festői stílusokkal való leszámolásban, hanem tőle átvett és bemutatott festményt a Salon zsűrije is. Műtermében, amely Párizs Les Batignolles negyedében volt, gyakran gyűltek össze festők és irodalmárok, s nem ritkán nagy viták zajlottak le köztük.
Azok a festők, akiket ma „impresszionisták” gyűjtőnéven ismerünk és tartunk számon, már az első kiállításukon sem voltak unalmasan egyformák, egymással összetéveszthetők, egymást utánzók.
Hogy mekkora formátumú művészek voltak, azt mi sem bizonyítja jobban, mintha egymás mellé téve nézünk egy Monet, Renoir, Pissarro, Degas, Morisot, Sisley festményt. Ahány festő, annyiféle irányzat a stíluson belül. Nemcsak ekkor, hanem a későbbiekben is, és nemcsak az alapító atyák, hanem követőik esetében is, bárhol éltek és alkottak, Európában vagy Észak-Amerikában. Az alapítók hűségesek maradtak az impresszionizmus stílusának ahhoz a változatához, amelynek ők adták az egyediségét, 30-50 évvel az első kiállítás után is. Claude Monet, aki 1926-ban hunyt el, még tanúja lehetett annak a sorozatos változásnak, a festészet újra-meg-újra alakuló izmusainak, amely (csak addig is!) teljesen átformálta a festészet világát: pointillizmus, posztimpresszionizmus, fauvizmus, expresszionizmus, futurizmus, kubizmus, dadaizmus, szürrealizmus.
S hogy mi maradt nekünk, kései utódoknak? A főhajtás és a tisztelet kötelessége, meg az élvezet lehetősége. De csak annak, aki feléri ésszel és érzelmi intelligenciával.
