Pirruszi győzelmet aratott Peter Pellegrini. Ő lesz ugyan Szlovákia köztársasági elnöke az elkövetkező 5 évben, de igen nagy árat fizet ezért a győzelemért. 2018-ban, az újságírógyilkosság után, azért léphetett a megbukott Robert Fico örökébe, mert ő volt a Smer „tiszta” politikusa, ő nem volt érintett abban a politikai maffiahálóban, amely Ficót és egész közvetlen környezetét beszippantotta. A pártból való 2020-as kiválása után Pellegrini és új pártjának szárnyalása azt bizonyította, hogy Szlovákiában van egy erős baloldali szavazótábor és egy erős igény a nem populista, modern szociáldemokráciára.
A szlovák politika új üdvöskéje éveken át vezette a népszerűségi listákat, elszívta a baloldal színe-javát Fico elől, pártja a demokratikus szlovák pártpaletta meghatározó erejévé lett. Az őszi választás utáni „királycsináló” helyzetében azonban érthetetlen módon Ficót segítette vissza a hatalomba. Lehetett volna a demokratikus ellenzék államfőjelöltje is, ha ez volt az álma, de ő valamiért másképpen döntött. Hogy miért, az talány, de a legkézzelfoghatóbb magyarázat szerint a múlt nyúlt utána. Bár ő maga nem volt a politikai maffia része, a hozzá fokozatosan átpártoló nagy támogatók sorában egyre gyakrabban jelentek meg olyanok, akiknek korábban a Fico-táborban is voltak „érdekeltségeik”. A politikában nem egyszerű kiszabadulni a múlt karamiból, ha annak valaki részese volt, főképp úgy nem, hogy zömében ugyanarra a szavazótáborra épít.
Pellegrini számára innen már aligha van visszaút. Elnökválasztási győzelmét a korrupt, populista Fico, a szélsőjobb és az egyre inkább EU-ellenes, szélsőjobb erőnek számító magyar párt támogatásával szerezte meg.
No meg azzal, hogy a jól bevált magyar kormányzati propagandát átvéve a lakossági félelemre épített, a háború támogatójának állítva be ellenfelét. Pellegrini ezzel hazájában végképp beskatulyázta magát a korrupt, populista, szélsőséges oldalra, a nemzetközi porondon pedig magára húzta az oroszpárti és az Orbán Viktor szövetségese jelzőt, ami egyenlő az elszigeteltséggel.