Róna Péter a „Nem kormány-, hanem rendszerváltás kell” című írásában (április 2.) a kegyelmi botrány kapcsán a magyar „politikai szerkezet” súlyos, strukturális bajairól beszélt, amelyekre szerinte pár évszázadra visszanyúló, történelmi beágyazottság jellemző. „A többség zsarnoksága, a magyar politikai kultúra alapmintázata, amit az Orbán-rendszer most hűségesen felelevenít és követ. Nincs tehát semmi új a NER szerkezetében” – mondja nagy határozottsággal a szerző.
Véleményem szerint túlságosan egyoldalú a több sebből vérző magyar politikai rendszer eme fatalista, történelmi determinációja. A legfőbb kifogásom az, hogy Róna Péter ezzel de facto fölmenti Orbán Viktort a súlyos, személyes felelősség alól az illiberális rendszere mély politikai válságáért. Márpedig nemcsak a marxista, de a fősodratú nyugati történetírás is elismeri a „történelmi személyiségek” („nagy emberek”) rendkívüli szerepét, rámutatva arra, hogy tetteiket nem feltétlenül határozzák meg a múltbeli vagy éppen korabeli struktúrák („alapmintázatok”, Róna Péter kifejezésével élve).
Tagadhatjuk-e, hogy Kádár János és Nicolae Ceaușescu politikai személyisége közötti különbségeknek számottevő szerepük volt a szocialista Magyarország és Románia eltérő politikai működésében és teljesítményében a rendszerváltás előtti korszakban, beleértve a „szocialista demokrácia” minőségét? Bár mindketten republikánus elnökök voltak, Ronald Reagan és Donald Trump közszereplése és politikai hatása közötti nagy különbséget zongorázni lehet: az egyik óvta, a másik megtámadta az amerikai demokrácia fundamentumait. Vannak ugyan „objektív adottságok”, de a „szubjektív elem”, a politikai személyiség nagyon is számít, hús-vér valóság. Nem véletlen, hogy nagyon sokan a Fidesz táborban csak a karizmatikus pártvezérrel és miniszterelnökkel a képben tudják elképzelni a NER kitartó fönnmaradását.
Semmilyen állítólagos magyar történelmi determináció nem adhat felmentést Orbán Viktor számára a túlduzzadó hatalmi ambíciója által táplált autokrácia, személyi kultusz kiépítéséért és bebetonozásáért, az ország gazdasági lemaradásáért, a szűk körű haveri kapitalizmusért, a kiterjedt „felvilági” korrupcióért és Magyarország nemzetközi páriává süllyesztéséért.
Róna Péterrel ellentétben azt mondom: történelmi hagyományok ide vagy oda, igenis alakulhatott volna hazánk sorsa másképpen, sokkal jobban az elmúlt másfél évtizedben. Ehhez azonban a nemzeti egységben gondolkodó vezetőre, nem pedig egy negatív karizmájú, ellenségkereső és hatalomittas „nagy emberre” volt az országnak szüksége. Ennek az – egykor oly ígéretes – embernek már jó ideje lejárt a politikai szavatossága, további közéleti működése az ország élén súlyosan árt a nemzeti érdeknek.
A nép egyre növekvő része most egy új, kormányváltó politikai vezetőt keres kétségbeesetten, aki reményei szerint kivezetheti az országot a politikai zsákutcából és a látszólagos kilátástalanságból. Történelmi indíttatású pesszimizmussal ne bátortalanítsuk el őket a kereséstől! Lehet, hogy ezúttal sikerülhet, különösen, ha végre a vidék is megmozdul. Egy biztos: a törzsi berendezkedésű Orbán-rendszer fölött eljárt az idő. Most először tűnik úgy, hogy a rendszer elbizonytalanodott, nincs kész válasza a mélyülő belpolitikai válságra. Változás kell, és nem holnap!
A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
