Jean-Christophe Maillot Hamupipőkéje ugyanaz az évezredes örök klasszikus történet csodáról és valódi szépségről, amit Charles Perrault, vagy épp a Grimm testvérek tollából ismerünk, de tökhintó és üvegcipő nélkül. A Szergej Prokofjev zenéjére koreografált kortárs modern balett feldolgozásban a mese mélyebb rétegei: a valós emberi érzelmek megélése, a szereplőket egymáshoz fűző kapcsolatok folyamatos alakulása, az eltávozottak utódok sorsára gyakorolt hatása, valamint a figurák metaforikus-szimbolikus jelentése kerül középpontba. A történet főszereplője nem is Hamupipőke, hanem elhunyt édesanyjának ragyogó jótündér emlékmása, aki vibráló jelenlétével vigyázza, vezeti a gyászoló, mostohaanyja és nővérei által kiközösített lányt, alakítja sorsát, míg végül megtalálja azt az igaz, lángoló, odaadó szerelmet, amivel szülei is szerették egymást.
A cselekményt szinte mindenhatóként terelgető karaktert ezúttal a magyar-orosz származású balerina, Barabás Marianna alakította, aki Magyar Táncművészeti Főiskolán szerzett végzettségét követően csatlakozott először a Magyar Nemzeti Baletthez, majd a Svéd Királyi Baletthez, míg végül 2015-ben lett a Monte-Carlói Balett szólistája. Játszi könnyedséggel, végtelen kisugárzással táncolta be a színpadot, tökéletesen testesítve meg az anyát, majd az anya, talán csak gyászoló lánya és férje fantáziájában élő, tündérként visszatérő, a szereplők számára egyszerre látható és láthatatlan, elérhető mégis megfoghatatlan, bohókás “lelkét”.
A finom humorral és pajkos érzékiséggel fűszerezett előadást Ernest Pignon-Ernest zseniális, egyszerre végtelenül minimalista és sokrétű, jelentőségteljes, letisztult díszlete, kecsesen meghajló, magas fehér paravánok, emelik el a valóságtól. Mintha egy álom elmosódott falai között, vagy egy nyitott könyv lapjain elevenednének meg az absztrakt, színpompás jelenetek. A cselekményt egy pas de deux - tánc duett - nyitja meg: édesanyja fehér ruháját szorongatva gyászoló Hamupipőke elmerengve emlékszik vissza szülei boldog kettősére, mielőtt színre lép az apját elcsábító, új családját jelentő érzéki mostoha anya két lányával. Elfojtott üvöltéseket idéző, határozott, kecstelen, erőszakos mozdulatokkal, tiporják földbe a félárva lányt, és szakítják el őt a bűvöletükbe esett, szerető férfitól. Majd készülődni kezdenek a bálba, görbe tükrök előtt illegetve magukat válogatnak a ruhák között. Mikor végre elindulnak, hátrahagyva a hatalmas hamuval kevert lencsés tál felett megtörten görnyedő Hamupipőkét, színre lép a tetőtől talpig aranyosan csillogó, színjátszósan rezgő tütüs tündér. Kiszabadítja a lányt a koszos ruhák és a lencse jelentette feladatok közül, s az imént még a nővérek gúnyáit felvonultató négy manökent életre keltve mutatja meg neki saját története, a mese groteszk, karikatúraszerű változatát. Végül elhunyt édesanyja utolsó bálján viselt letisztult, gyönyörű fehér szaténruhájába öltözteti, és csillámporba meríti mezítelen lábát, hogy üvegcipő helyett arany flitterek ragyogjanak rajta. Az egész darab talán legmeghatározóbb, szimbolikus jelenete a pillanat, mikor Hamupipőkét kiemelik a tálból, felfedve aranyló lábfejeit: egyszerre jelképe a lány szegénységének és gazdagságának, belülről fakadó, elfedhetetlen szépségének, ami még akkor is szikrázva csillan meg a lámpák fényében, mikor újra koszos, szürke ruháját viseli. A bálban aztán találkozik a barátai társaságában érkezett, még éretlen kamasznak tűnő, életének apró örömökkel, mulatozással értelmet adni próbáló herceggel, aki amint meglátja Hamupipőkét, lenyűgözve rogy térdre előtte, és alázattal fedezi fel szerelmét.
Az ifjú pár kettőse a lány szüleinek táncát követi, ugyanabban a szeretetteljes hullámzásban egyesülnek mint a prológusban az apja és néhai édesanyja tették. S bár egy pillanatra Hamupipőkét is megrészegíti a szenvedélyes szerelem, igaz marad a tündérnek tett ígéretéhez, és elmenekül a mulatságból. A herceg kétségbeesetten kezdi keresni, még hajóra is száll - a díszlet álomszerű fehér falai, papírlapjai ekkor hirtelen dagadó vitorlákká válnak - hogy megtalálja őt. Végül a tündér vezeti el a lányhoz, akivel aranyló csillám eső alatt válnak eggyé.
A darab több, mint tánc, több, mint az egyes szereplők öncélú magamutogatása. A mozdulatok, mozdulatsorok a legapróbb kar rezdítéstől a legteátrálisabb ugrásokig és emelésekig a karakterek sokrétűségének megnyilvánulásai, személyiségjegyeik kifejeződése. A táncosok színészek, minden lépéssükkel, minden forgássukkal érzelmeket, történetet mesélnek. S bár a csoda misztikuma Maillot interpretációjában is megmarad, sőt, a tündérként visszatérő anya személyében még talán hangsúlyosabbá is válik mint az eredeti cselekményben, a karakterek sokkal emberibbek, gyarlóbbak, könnyebben tudunk azonosulni, nevetni, elérzékenyülni velük, s csak a darab végére ocsúdunk fel, hogy akárcsak a mostohák, magunk is mindvégig egy görbe tükörbe bámultunk: a mesterkélt, realitásokat háttérbe szorítva élvezeteket kergető társadalom görbe tükrébe.
Infó: Les Ballets de Monte-Carlo: Hamupipőke. 2024. április 5 és április 6., Erkel Színház
