Az elmúlt hónapokban zömében szomorú témákról írtam. Arról, hogy gyors egymásutánban meghalt három középkorú ismerősünk, és ezek a tragédiák elemi erővel szembesítettek az elmúlás kérlelhetetlenségével. Végérvényesen megtudtam, hogy nem fogom elolvasni azok a könyveket, amiket szeretnék. Mert kifutok az időből, mert az élet véges. Erre egy könyvesboltban döbbentem rá, ahol szerzők, művek, történetek, elemzések és visszaemlékezések várják, hogy fellapozzák a köteteket, és értelemmel telítsék meg a papírra nyomtatott szöveget, hogy létrejöjjön az élet egyik legnagyobb csodája: a megértés.
Aztán írtam, egy által nagyon tisztelt egykori tanárom, majd apám haláláról, arról, mennyire hiányoznak, és ennek kapcsán arról, hogy a személyiségnek egy általam nagyra tartott fajtája mennyire kiveszőben van a világból. Írtam Navalnij haláláról, és bár illetlenség így fogalmazni, már-már személyesnek éreztem a gyászomat, pedig a politikust csak úgy és annyira ismertem, amennyire az újságolvasó. Nem festettem képet magamról, a szándék semmi esetre sem ez volt, mégis a rögtönzött tematikus összegzést elvégezve látom, hogy az ecsetvonások sötét tónusúak. Pedig.
Pedig. Annyi minden más, annyi minden jó is történt velem életemben, vagy akár csak az elmúlt hónapokban. Olyan emberek vesznek körbe, akikkel a megértés, a másik elfogadása, sőt ennél sokkal több, olyan természetes, hogy arra hirtelen hasonlatot sem tudnék írni. Az utóbbi években meg-megújuló lendülettel arra gondolok, hogy az lehet velünk a legnagyobb baj, hogy nem látjuk meg a hétköznapokban a csodákat. Kisgyerekként, kamaszként, álmodozó huszonévesként ehhez még megvolt a szemünk, de a múló évekkel, a csalódásokkal, vagonszámra begyűjtött rossz tapasztalatainkkal ezt veszítettük el.
Fiatal újságíró voltam, annyira belefeledkeztem munkámba, annyira fontosnak tartottam, ami nyilván annyira nem lehetett fontos, hogy nem vettem észre, közben kitavaszodott, hogy körülöttem lejátszódik a földi élet egyik nagy csodája. Ez intő jel volt. Elkezdtem hát figyelni. Jó volt, amikor visszamosolygott rám egy háromgyerekes anyuka, aki szembe jött velem az utcán, jól eső volt, amikor egy kalauz felismert a vonaton, és váltottunk néhány személyes mondatot. Ahogyan az is, amikor egy kifőzdében a szakács kiüzent a pénztárossal, hogy a Holstein-szelethez mennyire keményre süsse a tükörtojást. Nem egy Michelin csillagos étteremben, egy kifőzdében. Vagy amikor ráeszméltem, mennyire szeretem nézni a felhőket.
Felrémlett egy jelenet Camus Közöny című regényéről, amikor a börtöncellájának ablakából kipillantó gyilkos, Meursault rájön, hogy egész élete során nem nézett fel az égre, ami akkori helyzetében a legkedvesebb elfoglaltsága volt. A jelenet jelképessége magáért beszél. Kosztolányi szerint a boldogság mindig más, mint képzeljük: rendkívüli szenvedések tövében teremben, amihez másutt hozzátette, amire ő is csak élete végén jött rá, hogy így vagy úgy, de egy nagy, ismeretlen úr vendégei vagyunk a Földön.