A Mindenki másképp gyászol című kötet narrátora egy olyan szexpartin vesz részt, ahol egymást váltó férfiak elégítenek ki egy nőt. Jászberényi írásművészetéhez és zakkant fantáziájához (egy írónál ez a minimum) igazodva ez a nimfomániás femina ki is lehetne más, mint annak a szanatóriumnak a pszichiáter igazgatónője, ahol a regény mesélője próbálja kipihenni az ukrán fronton összeszedett poszttraumás stressz szindrómáját. A Wikipédia után szabadon: a poszttraumás stressz zavar (post-traumatic stress disorder: PTSD) vagy poszttraumatikus stressz szindróma egyfajta védekezési mechanizmus, amely traumatikus események után lép fel. Korábbi kriminális, borzalmas, vagy egyéb okból traumatikus hatású eseményekhez kapcsolódó emlékképek nem kívánt, tudatban való ismételt megjelenése. A kötet narrátora az egyetlen újságíró ezen a XXI. századi Varázshegyen, a többség katona, illetve ukrán civil nő és férfi.
Maros Dániel, így hívják a haditudósítót, az utolsó a sorban, ezekben a megismétlődő gyors-baszásokban. A félreértések elkerülése végett, nem öncélúan obszcénkodunk, a börtönszlengben nevezik így csoportos kefélést. Őt nem csupán szexrobotként használja a nagy természetű pszichiáternő, de rengeteg whisky mellett rendszeresen lelkizik is vele. (Vö.: József Attila és a költőt az őrületbe, végül a halálba kergető pszichoanalitikus nőszemélyek.) A dolgok rendje és módja szerint, miközben a maguk és közös gyermekük életét próbálják reménytelenül rendezni, a Maros nevű narrátor, ha már találkoztak, elvált nejét is megdöngeti. Na és a másik szokásos jászberényis vágókép, a közös piálás sem marad el természetesen.
A forradalmárokról szokták mondani, hogy szabadságolt halottak. És a haditudósítók? Ők is, ahogy persze a katonák és sokszor a járulékos veszteség cinikus billogjával illetett potenciális civil áldozatok is. Csakhogy a kamerával, okos-és műholdtelefonnal, laptoppal felszerelt extrém médiasportolóknál nincs fegyver. Maximum golyófogó mellény és sisak védi őket a hadviselő felek golyóitól, bombarepeszeitől. Egyetlen kivételről tudok, a délszláv háborúban – megunva a tudósítói szarakodást – a spanyol El Pais újság magyar származású munkatársa fegyvert ragadott, nemzetközi szabadcsapatban harcolt a horvátok oldalán. Alig két évtizeddel később Bolíviában érte utol a kalandor forradalmárok sorsa, terroristaként lőtték agyon. Rózsa-Flores Eduardónak hívták. Ő volt az ELTE utolsó KISZ-titkára, és az őszödi beszéd állítólagos kiszivárogtatója. De ez egy másik, sokszálú történet.
A haditudósító életforma számomra, aki magam is gyakoroltam, a sajtómunkás egyedfejlődés legmagasabb foka. A normálisabb, megélhetési újságírók szerint abnormális zsákutcája. Ahogy Jászberényi rendkívül találóan fogalmazza meg a frontvonalakon bóklászó, adrenalin-túltengéses halott jelöltekről: ők a gépészek a nonstop pornómoziban. Ugyanaz hajtja, hajszolja őket, mint a hegymászókat, a bázisugrókat, a narkósokat és alkoholistákat, a szexőrülteket, stb. A kielégíthetetlen függés, a traumával kecsegtető stressz igézete, amit gyakorta követ a semmire se jó, békés hétköznapokban az összeomlás, aztán a levezető „afterparti” egy pszichiátriai klinikán. Hiába, a valódi riporterkedés veszélyes üzem, minél közelebb kell menni ahhoz, ahonnan minden életét féltő embertársunk menekül. A falig, s ha kell tovább. Persze benne van a pakliban, hogy maga alá temet bennünket a „fal”. S ha túl is éljük, visszaüt a sok megtapasztalt pusztulás, az emberi élet esetlegessége, a folyamatos, lebírhatatlan szorongás, az alkohollal, droggal és promiszkuitással sem elviselhető mentális összeomlás.
Bovaryné (Clara, a nimfomániás pszichiáter) én vagyok, és nem Flaubert, érezteti-sejteti velünk az író, és hogy teljes legyen a paranoiás skizoid metafora, azt is simán elhisszük Jászberényinek, hogy ő nem csupán a kifordult, unatkozó vidéki feleség, de maga doktor Bovary is. Elnézést kérve az olvasótól, a recenzens nem őrült meg, csak érzékeltetni szeretné a magyar Hemingway egyszerre lebilincselően konkrét, és zűrzavarosan szürreális stílusát.
Erről a betegségről megkérdeztem az ukrán frontot Jászberényihez hasonlóan megjárt újságírók egyikét, aki olvasta a könyvet. Hümmögött és mosolygott. „Nézd, más a háború és más az irodalom. Miért, a mi mindennapi életünk nem egy folyamatos poszttraumás stressz?” Hogy a szakma legjobbjai – Makai József, Nyilas Gergely, Huszti István, Földes András, vagy Jászberényi ukrajnai fotósa, Hölvényi Kristóf – közül ki mondta ezt, kérésére nem árulhatom el. Neki mindenesetre nem kellett egy szanatóriumba befeküdnie, hogy kiheverje Kijevet, Bahmutot, Mariupolt vagy Avgyijivkát.
Ha a könyvajánló olvasója azt gondolja, hogy a recenzens cinikus, akkor tényleg kezdjen bele rögvest a kötetbe, mert irodalmi módon megfogalmazva élheti át a személyiséget minden fronton – a magánéletben és háborúban egyaránt – lepusztító kiégést. Nem kell Ukrajnába mennie, hogy átjárja idegeit a poszttraumás stressz, és ideig-óráig maga is lelki beteg legyen. Mert felszabadító katarzist ebben a regénynek nevezett és a Jászberényitől már megszokottnak számító maszkulin modorosságokat leszámítva kitűnő és letaglózó elbeszélésfüzérben sem kínál az író az olvasójának. PTSD-ben szenvedett a statisztikák szerint a vietnámi veteránok minimum negyven százaléka, s az afgán és iraki terepeket megszálló amerikai katonák körében ennél is magasabb volt a narkotikus szerekben, piában feledést kereső mentális betegek aránya. Az ukrán háborúról még nincsenek adatok. Maros haditudósító az alkoholban, ritkábban a drogokban és a promiszkuitásba menekülve próbálja meglelni a maga katarzisát. Hogy sikerül-e neki, az nem derül ki, mindenesetre, ha az írás egyben terápia is, akkor van remény.
A regénynek álcázott novelláskötet azt üzeni, hogy ha nem is szabadságos halottak, de potenciális PTSD-sek vagyunk a háborús frontoktól távol is.
Járulékos vesztesek.
(Jászberényi Sándor: Mindenki másképp gyászol. Pesti Kalligram Kft., 2023)
