A titkot, hogyan lehet úgy irányítani egy intézményt, hogy annak igazgatási főnöke nem áll szóba a szakmai vezetőkkel, valószínűleg megtartja magának a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem napokban távozott kancellárja, elvégre új munkahelyén jó eséllyel senki sem kíváncsi erre. Azt azonban sejtheti minden zeneszerető, kultúra iránt érdeklődő ember, mennyire lehetetlenítették el a világhírű Zeneakadémia életét a vezetési módszerei.
A titkot, hogy a gondok nyilvánosság elé tárásának és a párbeszéd hiányának mekkora szerepe volt abban, hogy a kancellár már a minisztériumban kamatoztatja tapasztalatait, valószínűleg megtartja magának a miniszter. Azt azonban tudhatja minden zeneszerető, kultúra iránt érdeklődő ember, hogy az egyetem oktatóinak hetven százaléka csatlakozott az ELTE és a BME dolgozóinak bérköveteléséhez. Tanárok, világhírű művészek és hallgatók segélykiáltásai pedig végre elég hangosan szóltak ahhoz, hogy a Liszt Ferenc térről a Szemere utcáig hallatszódjanak.
A titkot, hogy az Operaház főigazgatója hogyan tudta megoldani, amit március 19-ig sehogy, azaz hol talált mégis pénzt a kasszában a dolgozók béremelésére, valószínűleg megtartja magának. Azt azonban tudhatja minden zeneszerető, kultúra iránt érdeklődő ember, hogy a sztrájk miatt öt napon át különös előadások részese lehetett a közönség: hol részben volt zenekar, hol egyáltalán nem, hol saját díszletében zajlott az előadás, hol egy másikéban, hol teljes opera hangzott el, hol dalválogatás.
Azt azonban, hogy hogyan lehet eredményt vagy legalábbis érdemi diskurzust elérni, nemcsak a zeneszerető, kultúra iránt érdeklődő emberek számára nem titok már: nyilvánosság elé lépve, összefogva, egzisztenciális félelmet legyőzve a hatalommal szemben esélytelennek tűnőknek is van esélyük.
