Nemrég azon morfondíroztam itt, hogy vajon a kultúra területén van-e értelme hazafias kötelességről beszélni, vagy sem. Azt továbbra is tartom, hogy patrióta kényszer hatására semmit, még egy állami kalandfilmet sem lehet élvezni, legfeljebb bólogatni a kívánt részeknél. Ám alig telt el pár nap vagy hét, és máris világosan látszik, hogy a hazafias kötelességnek igenis lenne létjogosultsága. Hiszen ha nem a hazának, akkor minek vagy kinek kellene lépnie az ügyben, hogy Esterházy Péter házát, ahol hatvanöt évig élt a család, és ahol az egész életmű megszületett a Fancsikó és Pintától egészen a Hasnyálmirigynaplóig, ne kerüljön idegen kezébe? Ne egy olvasni épphogy tudó újgazdag álmodja a ház helyére a medencéjét, ami egy EP-regényben poénnak még elmenne, a valóságban azonban senki sem tudna nevetni ezen.
Legyen ott alkotóház, múzeum vagy bármi, ami az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb alkotójának emlékét eleven módon őrzi, mert egy ilyen házat csak egyszer lehet elveszteni. Ha csak egy hozzávetőlegesen is normális országban élünk, akkor mindezt nem is kellene bizonygatni. Persze könnyen lehet, hogy egy hozzávetőlegesen is normális országban nem ilyen életmű születik, nem úgy olvasnánk a Javított kiadást vagy a Termelési-regényt, egyáltalán minden mondatot, hogy ott áll mögötte a mindenkor ká európai hatalom ilyen vagy olyan önkénye, s mintegy szavatolja a mondandó frissességét. Az efféle önkény számára pedig EP nem megőrzendő emlék, hanem szálka, amit nagyon gyorsan ki kell húzni a kisajátított nemzet testéből.
A kivéreztetett főváros, a még kivéreztetettebb civilek és megmaradt szakmai intézmények pedig nem nagyon tudnak összedobni 350 millió forintot (ennyiért árulja jelenleg a család, miután lefutotta a kötelező köröket a szóba jöhető intézményeknél), bár máris érkeztek adományok; a friss Kossuth-díjas Visky András például felajánlott egymilliót a célra, már csak 349 hasonló gesztus kellene, és meg tudnánk menteni valami nagyon fontosat a közös emlékezetünkből a közös emlékezetnek. Csak hát az elmúlt évtizedek politikája épp ezt a közöst szedte szét, tette olykor nevetségessé vagy végképp illúzióvá, így legfeljebb jobb- vagy baloldali közösről beszélhetnénk.
Ahol meg pénz van, ott minden van, csak EP-kultusz nincs. Így a hagyaték „elvesztése” után (ezt ma a Berlini Művészeti Akadémia őrzi és gondozza, mivel nálunk nem akadt olyan intézmény, amely a kezdeti tapogatózás után valóban érdeklődött volna) a kultikus hely is eltűnne.
Csak a legelszántabbak mutatnák majd meg az érdeklődő turistáknak az utcát és kintről a házat, hogy itt élt és alkotott az a magyar író, akinek a humorával át lehetett vészelni a legnehezebb pillanatokat.
Ha csak feleannyira lenne tehetséges a haza és annak bármelyik vezetője, mint EP, már Svájc is irigykedve pislogna ránk. De nem fog. Ráadásul a dilettánsoknak a legnehezebb elmagyarázni, hogy mi a valódi érték. Mert nem abban utaznak, hanem ideológiában. Nekünk meg marad, ahogy eddig is, a vajszínű árnyalat.