- Mikor a bőrszín változik

Főhősünk, a konditermi recepciós Anders egy reggel megdöbbenve tapasztalja, hogy fehér bőre egy éjszaka alatt mélybarnára sötétedett. Rövidesen kiderül, nincs egyedül a városban, az emberek bőrszíne megváltozik, egyre kevesebb a fehér lakos. Február elején jelent meg magyarul Mohsin Hamid brit-pakisztáni szerző szatirikus kisregénye, Az utolsó fehér ember. Mohsin Hamid nem először ír olyan könyvet, melyben megjelenik az előítélet, Nyugati kijárat című, hazánkban 2018-ban megjelent műve például szerelembe eső menekültekről, azok beilleszkedéséről szól. Az utolsó fehér ember egy hatásos kafkai alaphelyzetből kiindulva ad képet egy egész társadalom rejtett rasszizmusáról, a tolerancia hamisságáról. Hiszen mikor máskor kerül próbatétel elé a megértés és az együttérzés, ha nem akkor, amikor szó szerint a saját bőrünkön tapasztaljuk meg a másságot?

A kisregény külföldön 2022-ben jelent meg, a szerző által alkotott világon érződik a covid-tapasztalat. A könyv során egyszer fel is merül a városlakókban, hogy a bőrszínváltás valójában egy vírus, izolációval elkerülhető a terjedése. De még az elmélet megfogalmazása előtt is úgy viselkednek a megváltozott emberek, mintha betegek lennének. Anders szinte azonnal beteget jelent, nem mer az utcára lépni, és csak jógaoktató barátnőjével, Oonával meri megosztani, mi is történt vele. Mikor a főhős először mutatkozik munkahelyén, furcsa, elkapott pillantások kereszttüzébe kerül. Ekkor a könyv úgy fogalmaz, „híre ment annak, hogy valaha ő volt Anders”. Holott Anders még mindig ugyanaz az ember, akihez a konditerembe érkezők bizalommal fordulhatnak, csupán a bőrszíne változott meg.

Mohsin Hamid ügyesen teszi föl azt a kérdést: egyáltalán számít a bőrszín egy olyan világban, ahol mindenki egyik napról a másikra megváltozhat? A boncolgatáshoz jól választotta meg karaktereit: Anders neve beszédes, az András, Andreas és egyéb formái annyit jelentenek: férfi vagy férfias, Oona neve pedig az egyre, azaz az egyediségre utal – mintha egyszerre követnénk nyomon valami univerzális és valami teljesen unikális utat. Anders és Oona munkájuk miatt kifejezetten fontosnak tartják a külsőségeket, a testet. A kialakult helyzet miatt egyszerre felfedeznek egymásban valami lényegit, ami jobban összekovácsolja kettejüket a puszta látványnál. Oona édesanyjának történetén keresztül az idős internethasználók radikalizálódását ismerhetjük meg, hiszen a tömeges bőrszínváltozásra azonnal reagálnak a webes fórumok, sok összeesküvés-elmélet terjed el, melynek nyomán felfegyverkezett csoportok kezdenek randalírozni, gyilkolni.

A társadalom bizalmatlanságának és bizonytalanságának elviselése mellett a legnehezebb az önazonosság megtalálása az új, saját bőrben. A főszereplő egy ponton elkezdi eljátszani önmagát, majd a körülötte lévőket utánozni, hogy még jobban mutassa: ő önmaga. Pordán Ferenc fordítása nagyon jól visszaadja az „énfelmutatás” folyamatát. Andersszel szemben Oona még az énkeresés stádiumában van a mű kezdetén, van valami tipikus a jógaoktatónő alakjában, ahogy a közösségi médiában megszámlált követői alapján nem tudja eldönteni, valóban jól csinálja-e, amit csinál. A közösségi médiában magunkról alkotott kép is pellengérre kerül Mohsin Hamid új regényében. Oona esetében egészen visszás, hogy a jóga magányos átszellemültségét üresíti ki az állandó virtuális aktivitás kényszere által.

Ahogy halad a cselekmény, úgy válik egészen hihetetlenné, hogy a város polgárai egykoron fehérek voltak, bárhogy keresik a fehérséget magukon, rokonaikban, nem találják, az egész elveszti a lényegét. A következő generáció számára úgy számolnak be az elfeledett bőrszínről, mint valami letűnt arisztokrata múltról. Az új kor gyermeke megpróbálja megérteni mindezt, de átélni már sohasem fogja.

Az utolsó fehér emberben van valami csendes akasztófahumor, témáját összességében előjel nélkül kezeli. A könyv a maga alig 170 oldalával csupán felvillant kérdéseket, de nem ad választ semmire. Kicsit rövid olvasmány, de hetekre ad töprengésre valót.