Furcsa rémálmom volt a minap. Duskának olyan órája volt a suliban, amelyen a szakmákról és a pályaválasztásról esett szó, és mindenki bevitte az apukáját, hogy meséljen a maga hivatásáról, sőt, csináljon kedvet hozzá. Vélhetően az amerikai filmekből gyűrűzött át ez az álmomba, ott láttam hasonlót, és mindig jó ötletnek találtam, hiszen gyerekként, ahogy mindenki másnak, csak romantikus elképzeléseim voltak a különféle foglalkozásokról. Ha nem így lett volna, sosem kerül be az első háromba a mozdonyvezető és a kukás, pusztán azért, mert hatalmas járművet vezetnek, miközben én még a biciklivel sem boldogulok.
Ott toporogtam álmomban a sok tűzoltó, orvos, állatmentő és felfedező (ez nem tudom, hogy került oda, de hát az álomban ne keressünk logikát) között mint könyvszerkesztő, és ömlött rólam a víz. Mit fogok én mondani ilyen héroszok után? Amíg ők lehozzák a nagymamát és az unokát az égő tömbházból, vagy visszaterelik a partra vetett delfineket, netán felfedezik Amerikát (mondom, ne keressünk logikát), addig én alanyt és állítmány egyeztetek? Amíg őket leadják az esti híradóban, bekerülnek a történelem lapjaira, addig én a laptop előtt sivár magányomban ezeken a lapokon teszem ki a vesszőket? Mindezt úgy, hogy egy átlagembernek igazából fogalma sincs arról, hogy mit is takar a szerkesztés, amikor a borítón ott virít a szerző és a fordító neve. Mégis mit csinál ez a kellemetlen alak? Kicsit olyan, mint a bíró, aki hosszas videózás után nem adja meg az évtized gólját, mert a csatár válla belógott a leshatárnál. Hát erre még az ellenfél is csak legyint. Ezt mégsem mondhatom a gyerekek előtt.
Idejében felébredtem, mert egyetlen mondatra sem emlékszem az osztályteremből. A pszichológusom azt mondaná, vélhetőn elébe mentem a córesznek, ami majd akkor jön el, amikor dönteni kell, hogy merre induljon el a gyerek. Velem például nagyon nem volt szerencséje a szüleimnek. Jó, az viszonylag hamar kiderült, hogy imádom a könyveket, és akkor is olvasok, ha nem szabad, de mihez lehet kezdeni ezzel a román diktatúrában? Mivé lehet ezt konvertálni? Érettségi után jött a rendszerváltás, és a nyakunkba szakadt szabadság még jobban megnehezítette a döntést, hiszen elvileg kinyílt a világ és vele együtt új és bizsergető szakmák tűntek fel. Csakhogy én nem illettem egyik dobozba sem. Huszonévesen dőlt csak el, hogy újságíró leszek. Vagy író, de az nem foglalkozás, ahogy apám ezt nem egyszer elmondta. Nem lehet hemingvéjeskedni vagy zsülvernézni, nincs feketeistván vagy dümá szak az egyetemen. Nincs felvételi, nincs ponthatár, és azért pláne nem fizetnek, hogy elmélázva ülök az üres papír fölött.
Most, a barikád szülői oldalán át tudom élni a tehetetlenségüket, szorongásukat. Hiszen Duska is legalább olyan talpraesett, mint amilyen én voltam, és igazából bárki vagy bármi lehet belőle. Csak lassan dönteni kell erről a „bármiről”. Például, negyedik után humán vagy reál gimibe menjen-e tovább? Lehet, hogy már itt eldőlnek dolgok, kérdem magamtól, és már gyöngyözik a homlokom. Egyáltalán a legóépítő, zenélgető vagy kosarazó énjét erősítsük? Kellünk-e ehhez egyáltalán mi, szülők, vagy magától kikristályosodik majd minden?
Apámtól eltérően én a világért sem terelgetném a szakmám, a molyolós, seggelős órák felé, amiből csak annyit lát, hogy néha a fél életemet (és ívdíjamat) odaadnám egy csontkovácsért, hogy rendesen kiegyenesítse a hátamat. Persze, nagyon romantikus és kalandos a Gutenberg-galaxis, de kevesen tudnak a magányáról. Arról nem beszélve, hogy szinte már perverznek tűnik a gondolat, hogy az örökkévalóságért indultam csatába regényíróként (miért értem volna be kevesebbel?), miközben az emberiség őrült tempóban vágja maga alatt a fát, és mindent megtesz azért, hogy ez a bizonyos örökkévalóság pár évtizedre zsugorodjon.
Azt hiszem, talán annak örülnék a legjobban, ha ő lenne az egyik a generációjából, aki visszaadja nekünk (illetve nekik) a reményt. Lehet még élni úgy ezen a bolygón, hogy közben nem zsigereljük ki, nem szívjuk ki az életerejét, és nem faljuk fel magunkat. Nem tudom, milyen foglalkozás kellene ehhez, de mindegy is. A reményért kellene melózni – azt hiszem, valami ilyesmit mondtam volna azon az órán a tűzoltó és az orvos között. Nem lesz könnyű, talán nem is elég rá a napi nyolcórázás, lehet, hogy örök túlórákat jelent és szar fizetést, lemondást és görbe hátat, de ott lesz majd a gyermekei és unokái mosolyában, láthatatlanul. Nincs az az örökkévalóság, ami nagyobb elégtételt jelentene ennél.
