- „Akart a nyavalya színész lenni” – Exkluzív interjú Guillaume Canet-val

Nosztalgikus alkat?

Az vagyok, és nagyon kíváncsi vagyok arra is, hogy miért hoztam meg bizonyos döntéseket az életemben? Mi volt a célja? Hiszek a karmában, és abban, hogy néha, még ha nem is a helyes döntést hozza meg az ember, azt valahogy mégis meg kellett hoznia, hogy azzal elérjen valamit az életben, ami tanítani fogja, mint ezt a fickó, akit az Őszi sanzonban alakítok. Például szakít a szerelmével nem jól, nem jó módon, ez pedig meghatározza a jövőjét. 

Mindemellett a fickó, akit alakít, egy kiégett filmszínész. Ebben is van közös?

Előfordult, hogy el kellett mennem valahová, hogy kipihenjem magam, és hogy egy kicsit megnyugodjak, mert egy olyan iparágban dolgozunk, mármint egy olyan munkát, ami sokat követel az emóciók, az érzékenység, az energiák szintjén. egyszóval attól, amit a mozivásznon vagy a képernyőn adni kell az embernek magából. Néha le kell tenni a lantot és táplálni magunkat, hogy ne legyünk túl szárazak, mert ebbe nagyon gyorsan ki lehet égni.

Miért akart színész lenni?

Akart a nyavalya színész lenni, mindig is filmrendezőnek készültem. Ezért mentem el egy drámaiskolába, hogy megismerjem a színészi munkát, mert úgy gondoltam, hogy rendezőként érdekes lenne számomra, ha megismerhetném a színészi technikát, és mert színészeket akartam rendezni, és úgy gondoltam, hogy ez nagyon érdekes lenne. Így aztán felfedeztem a színészi világot. Igazán nagy meglepetés volt számomra, amikor rájöttem, hogy ez egy másik módja annak, hogy kifejezzem az érzéseimet, az érzelmeimet, mert rendezni akartam, történeteket mesélni, érzelmeket kifejezni, olyan dolgokat, amiken pszichésen keresztülmentem. De aztán rájöttem, hogy színészként is ki tudom fejezni ezeket a dolgokat fizikailag és érzelmileg. Sőt, még élvezet is lehet ebben a folyamatban. Számomra színésznek lenni annyi, mint egy kaland, egy történet részese lenni egy rendezővel, aki végigvezeti az embert egy történeten, és egy eszköz lenni a történet elmesélésében, és ez mindig nagyon izgalmas.

Az Őszi sanzon akkor azért pláne erdekes, mert Stephane Brizé rendező olyat hozott ki színészileg önből, amit még sosem láttunk: némán, eszközök nélkül fejez ki gigantikus érzelmeket.

Igen, az ő munkamódszere nagyon-nagyon érdekes, a szöveget előző este adja oda. És nem igazán vannak meg a párbeszédek. Úgy értem, párbeszédek vannak benne, de nem a színész neve és a szöveg klasszikus formátumban. Van egy folyó szöveg, amiben az áll: a bárban vagy, megérkezik a nő, megkérdezed tőle, hogy akar-e inni valamit. Szóval nem az van: „Akarsz-e inni valamit?” Aztán folytatódik, hogy a nő kér egy kólát. A színésznő, a kitűnő Alba Rohrwacher is kapott egy szöveget. Jön a jelenet felvétele. Megkérdezem: kér egy italt? Erre jön a válasz, hogy „nem”. Nem értem, de akkor ő nem kér kólát? Ő teljesen más szöveget kapott a rendezőtől, aki arra volt kíváncsi, hogyan reagálunk ezekre a különbségekre. Ez a fajta színjátszás, ami az igazi életet visszahozza. Ez Stephane Brizé zsenije. Nem hagy minket színészként hazudni, az igazságot kell hoznunk. Muszáj egymásra figyelnie a színészeknek, nem lehet önmegvalósítani és villogni. És ha többet hozott ki belőlem, mint más, vagy jómagam, mert többször rendeztem már magam, akkor büszke vagyok, hogy rám esett színészként a választása.

Az improvizáció nem hasonló?

Egyáltalán nem. Az a legnagyobb hazugság, amit színész és színész elkövethet.

Ha marad arra ideje, hogy a saját filmjei mellett szerepeljen, mi alapján választ szerepet?

Be kell, hogy valljam, színészként mindig arra gondolok, hogy olyan alkotásban szeretném magam a vásznon látni, amit szeretne a közönség. Azaz első körben én, mint néző. Sok mindent visszautasítok, ez a pletyka rólam, ez igaz, de mindezt azért teszem, mert a rendező énem közbeszól, hogy pocsék a forgatókönyv. Aztán van olyan is, amikor jó a könyv, de nem jó a megvalósítás, a rendezői énem ilyenkor is kínoz engem. De nem vagyok boldogtalan, amikor egy buktában vagyok benne, mert abból is tanulok. Még a legrosszabb filmben is lehet olyan jelenet, ami csodásan imitálja az életet.

Gondolkozik azon, hogy újra játsszon színházban?

Nem, mostanában nem. Majd, ha nyugdíjas leszek és nem lesz már helyem a filmvásznon és már rendezni sem bírok. Talán akkor.

Az örök vitáról, hogy a színészet nem művészet csak szakma, mit gondol?

Ne, de kérdezem: ki a művész? Ez egy faramuci kérdés. A színészet munka és kapunk érte fizetést? Optimális esetben igen. Tudnék bármilyen polgári szakmában érvényesülni? Sajnos nem. Művész vagyok ettől? Fogalmam sincs. Annyit állítok biztosan, hogy nincs élet kutúra nélkül. Az embereket szórakoztatni kell, az ebből fakadó öröm nélkül, megszűnne a világ. Ha ebben részt tudok venni és azt jelenti, hogy a színész művész, akkor éljen, vállalom a titulust. De például, hogy sokan arra hivatkozva, hogy művészek és nekik mindent lehet, az egy baromság. Jómagamat sosem gondoltam sztárnak vagy celebrításnak. Tudom, hogy annak tartanak, minden nap írnak rólam a lapok. De tudja mit? Most bevallom: a Senkinek egy szót se! 2006-os premierje óta nem olvastam egy rólam szóló újságcikket sem. Ha valaki behoz a forgatásomra egy újságcikket, annak vége.

Kritikát sem lehet?

Tisztelem, becsülöm a kritikusokat, szabad a véleményformálás. De én arra törekeszem, hogy mindig a legjobbat hozzam. Ha az semmit sem ér, nem akarom, hogy rámolvassák. Ha egy közönségtalálkozon küld el valaki, azt vállalom. Ezt is kemény kiállni. Ne legyenek kétségei.