Megosztott második helyezést ért el Pass Andrea Polaroid Budapest című drámájával a Budapest drámapályázaton és került darabja a 8 kortárs magyar dráma című kötet elejére. A drámaíró és rendező Pass Andrea 11 hónapos kisbabájával a karjában online adott interjút lapunknak.
A fővárosi függetlenszínházi szférában léptem-nyomon találkozhatunk darabjaival, rendezéseivel, de jelenleg a határon túlon, Sepsiszentgyörgyön is játsszák Napraforgó című drámáját a neves román alkotó, Radu Afrim rendezésében. Összességében független színházi alkotóként tartják számon Pass Andreát, aki egyébként nem gondolja a Polaroid Budapestet élete legjobb drámájának. A kiíráshoz képest mást várt a pályázattól, hiszen az kőszínházi, tehát akár sokszereplős, nagyszínpadi, vagy éppen zenés darabok megírására buzdított, viszont a művek befogadására még nem igazán mutattak érdeklődést a nagy játszóterű teátrumok. Jelenleg a Jurányi Ház szeretné a szóban forgó kötet két darabját bemutatni, az egyik a Stég, a másik a Polaroid Budapest. – Nagyon örülök, hogy végül a Jurányi is pályázhatott ősbemutatóra, de a kiírásban kőszínházak szerepeltek, én pedig kivételesen sok szereplőre, többféle korosztályú színészre, sok helyszínváltásra írtam darabot, ráadásul élőzenével. Egy ilyen típusú előadást csak nagy kompromisszumok árán tudsz bemutatni független körülmények között – mesélte Pass Andrea.
A darabíró még sosem vállalt el olyan színházi felkérést, amiben nem érezte volna, hogy valami újszerűt csinálhat, a Polaroid Budapest esetében önmagában a nagyszínpadi elképzelés, a zenei partitúrában való gondolkodás és a népes szereplőgárda volt az újszerű feladat. – Az írás ebben az értelemben kaland volt számomra és abszolút láttam magam előtt, ahogy kőszínházi körülmények között megvalósul az előadás, konkrétan az Örkény Színházban, azzal a társulattal. Jelenlegi formájában lehetetlen független színházi körülmények között előadást csinálni belőle, ott kezdődik, hogy ennyi színészt képtelenség egyeztetni, megfizetni. A nyertes darab szellemiségét, koncepcióját, atmoszféráját és több jelenetét megtartva komoly átdolgozás áll előttem abban az esetben, ha a Jurányiban megtörténhet a bemutató – fejtette ki a szerző.
A színházi szakma helyzetére való finom reflektálás is megjelenik a Polaroid Budapestben. A főhőst, a huszonhat éves Marcit, egy kiemelkedően tehetséges pályakezdő színészt lehetetlen helyzetbe sodor, hogy főbérlője az inflációra hivatkozva megemeli a lakbért, amit keresetéből nem tud kifizetni. – Ma már sokkal nehezebb dolguk van a fiataloknak még Budapesten is, amit sokáig a hazai lehetőségek nagyvárosaként ismertünk. Alapvető probléma a lakhatás, a magas albérletárak, a mai egyetemisták többsége dolgozni kényszerül még a diákhitel mellett is, ami szintén kihat ennek a generációnak a jövőképére – vélte Pass Andrea.
A dráma nem kizárólag a hazai kultúra szereplőire fókuszál, a 4-es 6-os villamosvonal és egyéb helyszínek odasodornak más, érzékeny társadalmi problémákat is. A központi szereplő, Marci darabon átívelő bolyongásával villannak föl különböző, kifejezetten budapesti vagy nagyvárosi élethelyzetek, hosszú túrát járunk be a Jászai Mari tértől a Baross utcán át a Lánchídig. A közlekedés a kötet több művében kiemelt szerepet kap, Kisari Szabolcs konkrétan BKV-színműt írt, Trencsényi Katalin pedig a fővárosi taxizás történetét dolgozta föl. – A tömegközlekedés egyszerre kézenfekvő és kiapadhatatlan forrásterület, ha Budapestről akarsz írni. Emellett Beton.Hofi szövegei és zenéi is inspiráltak, illetve egy általa létrehozott facebook esemény, a Fonogram díjának kihelyezése a Baross utcai Manna éjjelnappaliban. Azért itt állította ki, mert a számok nagyrésze ezen a helyen, a bulik utáni hazaúton, a Mannát útba ejtve születtek. Ezt az eventet olvasva írtam is egy jelenetet, bár magán az eseményen nem voltam ott. Beton.Hofi számaiban több fővárosi helyszín felbukkan, identitását nagyon gyakran a város felől határozza meg. Innét is jutott eszembe, hogy érdekes lehet ennek a „szubkultúrának a szemszögéből” bemutatni Budapestet, bár a magyar rap kapcsán nem is beszélthetünk már szubkultúráról, hiszen mostanra aranykorát éli a műfaj – jegyezte meg hozzátéve, hogy a dráma megírásakor még nem töltöttek meg arénákat ezek az előadók. A Polaroid Budapestben komoly szerep jut a rapzenei részleteknek, a szerző pedig a Dolgok, amiket láttam történni, de nem tudtam lefotózni névre hallgató Facebook-csoportból is ihletet merített – ez a csoport egy valóságos aranybánya – álltja Pass Andrea – az itt elmesélt történések nagy része a tömegközlekedéshez kötődik, a hétköznapok szürrealitása jelenik meg bennük, gyakran nagyon költőien. Ezek a bejegyzések a darab műfaját is segítették meghatározni: zenés körúti kórkép a valóság és az álom mezsgyéjén. – A szerző rengeteg helyről merít inspirációt, de nem szokott színészi improvizáció után írni – mindig kész szövegkönyvvel érkezem. Sok esetben el is olvastatom próbakezdés előtt a felkért alkotókkal, döntsék el, akarnak-e benne részt venni, vagy sem. Kész darabbal tudom igazán berántani, lelkesíteni őket. A saját rendezői munkámat is segítem azzal, ha megírom a darabot a próbafolyamat kezdetére, már csak az időhiány miatt is, ez is a független színház velejárója. Ez persze nem azt jelenti, hogy a próbák során nem módosulhat a szöveg. – Pass Andrea nem budapesti, ahogy a drámakötetbe került szerző közül igen kevesen vallják magukat annak. – Volt is egy olyan érzés bennem, hogy talán nem kéne egy ilyen pályázatra jelentkeznem, de mivel Budapest adott nekem alkotói lehetőségeket, ezért azt gondolom, hogy egy nagyon fontos részem budapestiként teljesedett ki, és a kisfiam már itt született – jegyezte meg a győri származású darabíró, aki bár nagyon erősen kötődik a független színházi léthez, kritikusan szemléli annak működését. – Az előadások nagyon keveset, általában havi egy alkalommal mennek, vagy még annál is ritkábban. A közönséget ezzel az ütemezéssel nehezen lehet bővíteni, és mire beépülne a nézők tudatába egy független színházi előadás jó híre, már le is veszik a műsorról, mert helyet kell adni egy újabb előadásnak. Ebbe szép lassan bele lehet halni, főleg, ha nemcsak rendezted, de még te is írtad azt a darabot. Dupla gyász és fájdalom. Ez a fajta működés ellentmond az én alkotói elképzeléseimnek. Mondom ezt úgy, hogy ha nincs független színház, ha nincs a Jurányi, a Trafó, a Függetlenül Egymásért Közhasznú Egyesület (FÜGE), én nem tudtam volna rendezőként bemutatkozni, és kibontakozni. Tehát borzasztó hálás vagyok a független színházi szakmának, de azt is látom, hogyan égnek ki színészek, alkotók már egészen fiatalon. Egyre kevesebb a pénz, a kultúrpolitikai helyzetet nem kell bemutatnom, ezért nagyon sok munkát kell vállalnunk, de közben az egyes előadások ritkán mennek, amiket minden alkalommal fel kell újítani, és még így is halálugrásként élik meg a feladatot a színészek. Rendezőként nagyon kellemetlenül érzem már ilyen körülmények közé csábítani bárkit is. Nem tudom, mi lehet a megoldás, talán egy ösztöndíjrendszert kéne létrehozni, ami abban támogathatná az alkotókat, hogy elmélyüljenek a munkájukban, és ne abból próbáljanak megélni, hogy számtalan előadást hoznak létre sok kicsi pénzért. Egyébként az MMA-ösztöndíj ilyesmi, de azt évente összesen tíz színházi alkotó kaphatja csak meg – fejtette ki.
A szerző a reménytelenség hangulatát játékos, a helyzetek brutalitását feloldó humor mellett építette be a Polaroid Budapestbe, a darab apokaliptikus környezetet fest – az volt a célom, hogy ezt a kilátástalanságot a főhős szemszögén keresztül mutassam be, aki egyre súlyosabb lelkiállapotba kerül éjszakai utazása során. – A megjegyzésre, miszerint talán furcsa is lenne kőszínházban bemutatni a Polaroid Budapestet, mert környezete, alakjai, témafelvetései közelebb állnak a függetlenekhez, a szerző úgy reagált – meglehet, pedig fontos lenne a közönséget a különféle színházi nyelvek befogadására szocializálni. Az Örkény Színház az elmúlt években erre tett kísérletet, ezért is tudtam volna ott elképzelni a majdani előadást. Tehát félreértés ne essék, nem gondolom, hogy a hazai kőszínházakban ne történnének izgalmas kísérletek, szintén jó példa erre Tarnóczi Jakab munkái a Katonában, de a progresszivitás, a kísérletező szándék még mindig inkább a független éra védjegye. Az is érzékelhető, hogy a legtöbb kőszínházban a kísérletezőbb projekteket kifejezetten elkülönítik házon belül (többnyire a padláson vagy a sufniban zajlanak), mintha azok nem tartoznának egészen a repertoárhoz. Még mindig erős az a félelem, hogy a kortársra nem jönnek nézők, holott külföldön, például Lengyelországban szinte kizárólag kortárs szerzők műveivel van tele a színház, amire nyilvánvalóan a közönség is kíváncsi – mondta.
A már hangoztatott problémák és az életében bekövetkezett változás miatt a szerző nem igazán látja a helyét a jelenlegi színházi struktúrában. – Ez a második évad, hogy működik az általam elindított Dante Casino színházi szerveződés, ami csupa fiatal, tehetséges színészből áll. Nem produkció orientált az alkotói elv, ami szerint működünk, hanem műhelymunka alapú, ami elsősorban a fiatalokra gondol, velük együtt dolgozza fel azt a témát, amelyet az adott korosztály sajátjának érez közösen kialakítva azt a színházi nyelvet, amely a problematikát a legautentikusabb módon képes feldolgozni. A Jurányi Ház a formáció mögé állt, így ebben az évadban már némi anyagi támogatással megsegítve, és nemcsak szerelemből dolgozunk, de a megélhetést mindenki más munkákból oldja meg. Most, hogy a kisbabám került az első helyre az életemben, a háttérből figyelem a csapat működését. Boldogsággal tölt el az elhivatottságuk, kreativitásuk, közben barátok is lettünk, ami nekem most mindennél többet ér. Szokták mondani, hogy szorongani, meg bele kell halni az alkotói folyamatba. Komolyan kell venni, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy őszinte és unikális munkák szülessenek, de szorongani tilos. És mi is addig fogunk együtt maradni, amíg felszabadultan alkothatunk – zárta szavait Pass Andrea.
