- A Messiás eljövetele Barcelonába

Händel, Mozart és Robert Wilson – így hárman együtt. Mozart még 1789-ben hangszerelt egy német nyelvű változatot Händel oratóriumából, amit aztán Wilson 2020-ban Salzburgban a maga összetéveszthetetlen módján rendezett színpadi spektákulummá. Ezt mutatták most be a barcelonai operában, a Liceuban, ahol zene, fény, díszlet és mozgás tizedmásodpercnyi pontossággal összehangolt egységéből egy ízig-vérig modern produkció jött létre és vágta fejbe az erre azért nem teljesen felkészült helybelieket. A közérthetőség Wilsonnál nem szempont: nála képek, víziók, villannak fel, de mindig érezhető valami mélyen húzódó összhang a zenével, illetve a szövegkönyvvel. A minimalista színpad egyszerre tükrözi a rendet és a lehetőségek végtelen tárházát: egy neoncsövekkel szegélyezett és megvilágított szürke dobozban a folyamatosan változó teret a padlóban és a falban lévő fénycsíkok formálják – no meg a szereplők.

Már a zenekar hangolásánál bejön a színpadra egy csupán hatalmas ágyékkötővel felszerelt amúgy meztelen férfi, aki művészi torna szalaggyakorlatot ad elő – őt még valóban összefüggésbe lehet hozni a születendő, illetve később keresztre feszített Jézussal, de ekkora direkt utalást Wilson igazából nem nagyon enged meg magának. Ahol mégis, az rögtön kissé disszonánssá is válik, mint például a Halleluja alatt a Holdon vagy Marson lépdelő és körbe forgó űrhajós.

A holland parasztasszonyoknak és pizsamás uraknak öltözött kórus folyamatosan az elidegenedés wilsoni művészetét gyakorolja: hol élőképpé merevednek, hol bonyolult helyváltoztatások után felsorakoznak, a káoszból rendet teremtenek, miközben harci alakzatukkal maguk is a színpadi geometria szerves részévé válnak. Pont úgy, mint a felülről belebegő és mindig képbe komponált farönkök, vagy a legkülönbözőbb helyekről és legkülönbözőbb sűrűségben kiáramló színpadi füst. A hol bonyolultan mozgó, hol megmerevedő szereplők többnyire bábszerűek, a wilsoni (isteni) rendnek engedelmeskednek, kivéve talán a gigolóra vett tenort és egy virgoncul ugráló szénaboglyát.

Az egész leginkább Magritte, a belga szürrealista festő képeire emlékeztet: a vörös rákot pórázon sétáltató fejnélküli baba mindenképpen.