Nem lehetünk elég hálásak, hogy a természet újra és újra elsimítja civilizációs ártalmaktól megkopott lelkünket, megfáradt gondolatainkat, kiegyenesíti a több órás ülésben elgyötört gerincünket, nyakcsigolyánkat, felpezsdíti a vérkeringést, kitágítja orrlyukaink, átszellőzteti tüdőnk, szó mi szó, visszahoz bennünket a normális életbe.
Túrára fel tehát!
Nem volt igazán újévi fogadalom, ehhez képest mégiscsak január első néhány napjában verbuválódott össze kis csapatunk, amely immár minden szombaton vagy vasárnap megcéloz egy környékbeli ormot, hegyoldalt, netán hosszabb tanösvényt, s kis hátizsákkal, túrabottal, müzlivel és palack vízzel, olykor egy-egy banánnal felszerelkezve elindul azt meghódítani. A cél persze egyáltalán nem lényeges, inkább csak afféle motiváció, hogy semmiképp se forduljunk vissza előtte. Nem írjuk füzetekbe a megtett kilométereket, nem pecsételtetünk állomáshelyeken, bár bevallom, az úgynevezett okos órákra, telefonos applikációkra azért többet pillantunk. Jóleső érzés tudni, hogy a Nagy-Eged-hegy több, mint ötszáz méteres „csúcsát” lihegve, kipirulva elérve épp kilencven emeletnyit gyalogoltunk felfelé.
Közelről látni így, hogyan ébredezik a szunnyadó táj. Ami januárban még szürke volt, barna, vagy épp csak itt-ott hófoltos, az most zöldellni kezd, február végén még épp csak meg-megmutatva magát, hogy aztán március első napjaiban meglepetésre hóvirág mezőkre és hunyorligetekre bukkanjunk egyszer csak. A trágyahalmokkal pettyezett legelők peremén peckesen hegyesedik a vadsóska, savassága kenterbe veri elkényelmesedett, házi társait. Cikkcakkos leveleivel borítja a tölgyesek árnyasabb részeit a turbolya, a pihegő vándort még inkább megállásra késztető ánizsos, kapros, petrezselymes aromájával. Már mutatják magukat a szamócahajtások, ha idejében érkezünk majd, a termésből is részesülhetünk később, ámbár sok reményünk nemigen van. Az apró, de intenzív ízű piros bogyók nemcsak minket csalogatnak errefelé, hanem az erdő, mező megannyi törvényes lakóját.
Foltos szalamandra poroszkál előttünk, pocakja méretes. Nőcsapat lévén először arra gondolunk, kicsinyeit cipeli odabent talán, s lám valóban, a lexikon szerint ilyenkor kezdi patakokba, csermelyekbe lerakni éjjelente lárváit. Kinyúlt békatetem késztet sikkantásra a látványra érzékeny ifiasszonyt, onnantól óvatosabban pásztázza az ösvényt, nehogy egy eleven példány a lábára ugorjon. Lelkes rigó trillázik a legmagasabb fenyő tetején, mintha nekünk, erre gyaloglóknak akarná megmutatni repertoárja valamennyi dallamát, az apró füttyögéstől egészen a nagyzenekari magaslatokig. Harkály kopácsol odébb, sivítósabb, pörgősebb hangot adva két erőteljesebb mozdulat között, mintha csak önmagát szórakoztatná munka közben.
Éled a természet. Mozgalmasabb ez minden szappanoperánál, politikai purparlénál, s ennek a történetnek részese lenni talán még hasznosabb is.