Európa vezetői, mióta felrémlett előttük, hogy nemcsak Putyin Oroszországával, hanem Trump Amerikájával is szembe kell nézniük, a világ idejének, a történelmi döntések kényszerének foglyai. Megértették, az ukrajnai háború egy Putyin-Trump korszakban Európa létéről vagy nemlétéről szól. Megroppant a hit, hogy az ukrán háború megvívható csak az ukránokkal, csak amerikai fegyverekkel, illetve gazdasági blokáddal. „Mao Ce-tung szerint minden háború kvintesszenciája, hogy az ember megőrzi önmagát, és megsemmisíti ellenségét. Úgy fogalmazhatnánk, hogy 1940-ben Anglia és Churchill felosztotta maga között e két háborús célt. Anglia azért harcolt, hogy megőrizze életét; lehetséges, hogy az ellenség elpusztításáról – szükség esetén – még kész lett volna lemondani. Churchill azonban szilárdan eltökélte, végez az ellenséggel, és – legrosszabb esetben – kész lett volna ezért Anglia létével fizetni” – írja Sebastian Haffner Churchill könyvecskéjében. Csak akkor őrizheted meg önmagad, ha kockára teszed a kibékíthetetlen ellenséggel szemben a létedet!
Európa vezetői megértették, hogy Putyin és kiszolgálói el akarják foglalni Brüsszelt. Véget akarnak vetni nemcsak az európai demokráciának, hanem az európai jólétnek és biztonságnak is. Zsákmánynak tekintik Európát, amelyet kirabolni és felosztani okuk és joguk van. Ebben a mohó zsákmányszerzésben, nincs érdemi különbség Orbán Viktor két ünnepelt hőse, Vlagyimir Putyin és Donald Trump között. Egy orosz-amerikai autokrata rendszerű megállapodás, a régi és az új barbárok szövetkezése, ahol az egyik fél az orosz katonaállamot, a másik az amerikai katonai-ipari komplexumot teszi naggyá Európa felett, itt áll a kapuk előtt. E két zsákmányát leütő nagyvad mellett mindig van helye olyan élősködőknek, akik rávetik magukat a maradékra.
Lesz-e elegendő ereje és bátorsága az egyesült Európának a kétfrontos harcra? Látjuk, hogy három területen minden igyekezetükkel az európai védekezés rendszerének kiépítésén munkálkodnak. Az első terület az európai intézmény- és döntési rendszer menet közbeni átalakítása. Az irányítók tisztában vannak azzal, hogy Európa nem engedhet meg magának egyetlen pillanatra se intézményi gyengeséget és döntési űrt. Már az európai és a NATO-főtitkári választások előtt megállapodásokra próbálnak jutni mind a vezetőkben, mind a szervezetek átalakításában. A választási előrejelzések és a kampányok ereje egyértelművé teszik, hogy a ma is uralkodó nagy pártok, az Európai Néppárt és az Európai Szocialisták kettesben, illetve a liberálisokkal hármasban biztos többséghez jutnak. Aligha kétséges, megállapodás született, hogy Ursula von der Leyen lesz az Európai Bizottság elnöke, aki már meghatározta a koalíciózás és az európai kormányzás három kritériumát: Európa-barátság, Ukrajna-barátság, jogállamiság és demokráciahűség. Von der Leyen arról is nyilatkozott, hogy létre kell hozni egy új, védelmi biztosi intézményt, amelyet lehetőleg kelet-európai politikusnak kell betöltenie. A NATO-nagyhatalmak – Biden Amerikája, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Lengyelország – még az amerikai választások előtt nemcsak az új NATO-főtitkár, Rutte leköszönő holland miniszterelnök személyéről szeretnének döntést hozni, hanem a NATO európai és ukrajnai szilárd elkötelezettségéről, és annak intézményes megteremtéséről is. Rutte nem hagyott kétséget afelől, hogy hirdeti és meg fogja követelni von der Leyen hármas kritériumát. Mindenki tudja, hogy a NATO nem NATO az Egyesült Államok nélkül, viszont az európai politikusok mindent megtesznek azért, hogy Trump elnökként ne tudjon kiszállni se a NATO-ból, se az ukrajnai segélyezésből.
Döntő jelentősége van az új lengyel politikának. Donald Trumpnak – és részben Orbán Viktornak – sikerült összehoznia a lengyel külpolitikai egységet: Duda elnök és Tusk miniszterelnök együtt győzködte az amerikai republikánusokat,
hogy Ukrajnát és a fronton közvetlen hátországot jelentő Lengyelországot, amely GDP-je 4,5 százalékát költi a hadseregre, s ukránok százezreit fogadja be, ne hagyják magára. Tusknak köszönhető az a nagyszerű teljesítmény, hogy sikerült békét teremtenie Macron és Scholz között az ukrajnai támogatások/részvétel ügyében, és összekovácsolta a francia-német-lengyel politikai, katonai és minden valószínűség szerint gazdasági hármas szövetséget. Európa megmutatta, hogy tud büntetni és jutalmazni. Pénzelvonással, a 7. cikkely fenyegetésével büntette Kaczyński és Morawiecki Lengyelországát. S bár a Tusk-kormány még az elején tart a jogállam visszaállításának, az Európai Bizottság bizalmat szavazott neki, leállította a 7. cikkelyes eljárást és hatalmas összeggel megindította Lengyelország európai támogatását.
Ennek az intézményi és döntési összpontosításnak, egy új európai centrum-periféria kialakításnak a kritériumrendszerébe az orbáni Magyarország nemcsak nem fér be, hanem egyenesen ellenségesnek minősül. Amennyire ügyes európai politikával az európai vezetők maguk mellé vonták és felelős partnerré tették Meloni Olaszországát, annyira egyértelmű, hogy nem adnak érdemben lehetőséget az orbáni Magyarország korábbi Európát megosztó, a döntési rendszert zúzó, zsaroló vétó-politikájának. Orbán fertőző beteggé lett, aki szövetségre lép vele, közelébe megy, intézményes karanténba kerül. Robert Fico Szlovákiája egy lépésre van attól, hogy karanténba küldjék.
Érthető okokból Európa keresi, hogy adott esetben melyik európai vezető lesz képes hatékonyan tárgyalni Trumppal. De nem Trump és Amerika, ahogy nem Putyin és Oroszország képviselőjét, ügynökét keresik, aki, mint Orbán, Trump és Putyin érdekeit képviseli Európával szemben, hanem olyan politikust, aki Európa érdekeinek képviselője velük szemben.
Meloni tökéletesen játszotta Orbánnal szemben is a „jó rendőrnő” szerepét, ahogyan bizonyosan ölelgetni és simogatni fogja Trumpot – ó, te milyen hatalmas, milyen zseniális vagy –, de nem azért, hogy cserben hagyja Ukrajnát és Európát, hanem hogy jobb feltételeket alkudjon ki Zelenszkij Ukrajnája és az egyesült Európa javára.
Rutte is Trump-kezelőnek számít, képes arra, hogy kemény és férfias, én is kapok, te is kapsz alkukban Trumpnak úgy tegyen kedvére, hogy az Európának jó legyen.
A második európai lépéssorozat a migrációs hullám helybeli megakadályozása támogatási szerződéseken keresztül az egész Közel-Keleten, Mauritániától Törökországig, Líbiától Egyiptomig, Tunéziától Marokkóig. Immár nemcsak az egyes, közvetlenül érintett európaiak – Itália, Görögország, Ciprus, Franciaország – próbálkoznak külön megállapodásokkal, hanem az Európai Bizottság állt e törekvések élére. E közös próbálkozás jelentősen megnövelte az adott országok lojalitását Brüsszel, az Európai Bizottság és jelesül von der Leyen felé. Lehetséges, hogy ez a szövevényes megállapodás-szisztéma, amelyet Európa a megbízhatatlan és tekintélyelvű rendszerek vezetőivel alakít ki, nem válik be, sőt egyenesen morális megroppanáshoz vezet, de annyi bizonyos, hogy a számos megoldhatatlannak látszó válságból kivezető lehetséges közös útnak látszik.
Jellemző, hogy miközben Orbán Magyarországa folyamatosan a migrációs válságról beszél, semmiféle szolidaritást, s még kevésbé érdemi megoldást, anyagi elköteleződést nem vállal. Ha Orbán kritikájával sokan egyet is értettek és értenek, nincs érdemi intézményes javaslata és ereje a megoldásra. Ausztria kancellárja vagy Belgium miniszterelnöke részt vállal az EU egyiptomi támogatási rendszerében, együtt a frontországokkal – Magyarország nincs sehol. Megint Meloni a példa. Az olasz miniszterelnök ráébredt, csak európai szinten hozott intézkedésekkel csökkenthető a migrációs nyomás, és ehhez legalább annyira, ha nem inkább szüksége van von der Leyenre, mint bizottsági elnökre, mint von der Leyennek Melonira újraválasztásának támogatójaként.
Végül, a harmadik terület, ahol Európa magasabb sebességre kapcsolt, a közös fejlesztések ügye. Miközben az európai gazdatüntetések arra kényszerítették a Bizottságot, hogy visszavegyen a zöld célok gyors megvalósításából, teljes gőzzel folynak az ipar kizöldítési, a digitalizációs és mesterséges intelligencia, az energia és végül a hadiipar közös fejlesztésének programjai. A világjárvány, a háború, a klímaválság együttesen megmutatták a korábbi európai politikák gyenge pontjait – az orosz energiától, a kínai exporttól, az amerikai védelmi ernyőtől és a tech-óriásoktól való egyoldalú függést, lemaradást a K+F-ben –, ugyanakkor ez a kihívás a közös politikák felgyorsítása és a további föderalizálás felé visz. A korábbi Merkel-Macron-féle, nagy eszméken és reform-projekteken alapuló fejlesztéspolitika helyét átvette a problémamegoldó, pragmatikus napi politika és a közép-és hosszútávú európai reformpolitika összehangolása.
Orbán Magyarországa nemcsak kevésbé jut európai fejlesztési pénzekhez, hanem ki is marad a közös fejlesztésekből. A harmadik iparosítási hullámmal – vas és acél az 50-es, nagyipar rekonstrukció a 70-es, akkumulátorgyártás a 2020-as években – megint nemcsak a magyar nemzetgazdasági érdekekkel, hanem az európai fejlesztésekkel is szembemegyünk.
Európa jóval erősebb és megalapozottabb politikailag, gazdaságilag és szociálisan, mint azt Trump, Putyin és Orbán képzeli.
S miközben Trump és Putyin a legnagyobb kockázatot jelentik a világra, Európa e kockázatok mérséklője. Igaz, Európának mindig meg kell fizetnie az árat a demokráciáért és a jogállamért, amely vitákat, bonyolult eljárásokat, ingadozásokat jelent. A diktátorok látszatra bármerre csörtethetnek, nem fogja vissza őket se jog, se igazság. S tudom, a népet, az istenadta népet „gyakran megtévesztik hamis ábrándok, ezért a vesztébe rohan, és ha a bizalmát élvező valamely személy nem magyarázza meg neki, mi a rossz, és mi a jó, végtelen sok veszélyt, sőt kárt okoz az államnak” – ahogy Machiavelli írja. „És ha a véletlen úgy hozza magával – ami szintén megesik néha –, hogy a nép senkiben sem bízik, hiszen a múltban már annyiszor csalódott a dolgokban és az emberekben, akkor elkerülhetetlen a pusztulás. Dante mondja ezzel kapcsolatban A monarchiáról szóló tanulmányában, hogy a nép sokszor kiált éljent a maga halálára és halált a maga életére.”
Az orbáni Magyarország a probléma, Európa a megoldás. Ám a nép sokszor kiált éljent a maga halálára…
