- Reménytelenül reményteljes - Krasznahorkai László életművéről Szabó Gáborral

Ön hogyan vélekedik, a mai magyar irodalmi életben milyen pozíciót tölt be Krasznahorkai László?

Nehéz megválaszolni a kérdést, mert hát mit is tekintünk irodalmi életnek. A díjak és jutalmak intézményrendszerét? Az állami elismeréseket vagy a szakmai reputációt? Vagy az olvasótábor nagyságát, és hogy ez arányos-e a szerző kritikai jelenlétével? Szerintem egyébként nincs olyan, hogy „egységes irodalmi élet”, és valószínűleg soha nem is volt. Hozzátéve, hogy mára maga az irodalom is egy eléggé marginális dialektussá vált, amely egyre kevesebbeket tud megszólítani, és ezért az olvasókért meg a példányszámokért folyó harcban sajnos a lektürizálódással fizet, alacsonyabbra kényszerülve rakni a lécet. Megváltozott a kultúra nyelve és szerkezete. Krasznahorkai bemérése ezen a terepen már csak azért is nehéz, mert ő idestova négy-öt évtizede nem hajlandó engedményt tenni abból a magasan esztétizált, nyelvileg és poétikailag is következetes eltökéltséggel kidolgozott, tényleg csak rá jellemző írásmódból, amellyel elkezdte a pályáját – nem hódol be az irodalmi divatoknak. Amennyiben változott a megítélése a Sátántangó óta, az annak is köszönhető, hogy az azóta felnövő generációk számára a Sátántangó elementáris ereje meg az ezt övező kultusz és rajongás mára a legjobb esetben is csak irodalmi, irodalomtörténeti emlék. Az új olvasók többsége már egy olyan kultúrában szocializálódott, amelyben például hosszú mondatokat olvasni fölöslegesen fárasztó tevékenység. És ugyanilyen problematikus egy bonyolultabb szöveget értelmezni. E tekintetben, azt hiszem, Krasznahorkai prózája meglehetősen idegen a hazai irodalmi térben. Ezt maga a szerző az interjúiban is hangsúlyozza. Ugyanakkor létezik egy szűkebb és teljesen korszerűtlen elitista szemlélettel megvert olvasói réteg is, amelynek számára Krasznahorkai kiemelkedően fontos szerző mind a mai napig.

Utóbbi esetében megfigyelhető volt bárminemű változás az idők során a művek megítélése terén?

Ebben a szakmainak nevezhető közegben a negyedik kötetétől, Az urgai fogolytól kezdődően került a változás problematizálása az értékelésének homlokterébe. A Sátántangó és Az ellenállás melankóliája egyöntetűen elragadtatott méltatásban részesült, és a róluk szóló kritikák kialakítottak egy olyan elképzelt keretet, amelyen belül, úgy vélték, innentől kezdve Krasznahorkai minden műve értelmezhető lesz. Na, ezzel az elvárással ment szembe Az urgai fogoly, ami mindenkit megdöbbentett: hát ez nem olyan, mint a Sátántangó meg Az ellenállás melankóliája, mi történik itt? „Az urgai fordulat” – egy akkori kritikusi megfogalmazás nyomán – azóta is erre a vélelmezett a pályaívtörésre utal. Visszatekintve én azonban úgy látom, efféle fordulatról nincs szó, inkább csak arról, hogy ez a kötet az előző két regényben már meglévő lehetőségek bizonyos részeit kihangosította, és ezek a későbbi művekben már mint epikai evidenciák épültek be a szövegekbe.

Mennyire számítanak ma az író művei szent tehénnek?

A szent tehenekbe a legélvezetesebb belekötni. Igen jelentős, számomra mérvadónak tekintett kritikusok bírálták keményen Krasznahorkai szövegeit, tehát nincs úgymond védett helyzetben. A Báró Wenckheim hazatér, vagy még inkább a Herscht 07769 című regényéről meglehetősen lesújtó kritikák is megjelentek.

Már monográfiája alcímében jelzi, csak a prózavilágról beszél. Miért döntött az életrajzi vonatkozások elhagyása mellett?

A legegyszerűbb válasz erre az, hogy engem ez érdekel. Emellett azt gondolom, a szerző élettörténete alapvetően a szerzőre tartozik. Ezzel összefüggésben minden szövegvilág egy önálló univerzumot alkot, amely csak a saját törvényszerűségei szerint működik, és amelyben az összefüggések hálózata olyan érvényességeket vagy jelentéseket képes létrehozni, amelyek csak ebben a fiktív világban működnek – egy olyan fiktív világban, amely független a szerzői biográfiától. Ugyanakkor Krasznahorkai életműve, hogyha akarom, nagyon is biografikus. Talán csak Petri költői pályájához hasonlítható, akinek a verseiből köztudomásúlag szinte szociografikus pontossággal olvasható ki nemcsak a szerző és baráti körének magánélete, de egy teljes korszak biográfiája is. Ez Krasznahorkainál is megvan, csak éppen nem olyan nyílt módon. Az egész életmű felfogható egy személyes kereséstörténet naplójának, ahol a szerző különféle én-maszkokban bukkan föl. Sőt regényei az életpálya valóságos terepeivel is összefüggésbe hozható földrajzi tájakon játszódnak: Békés megyében, Japánban, Kínában, Németországban, Amerikában. És ezeken a terepeken, ezen álarcok mögött ír a számára legszemélyesebbről: a metafizikai keresés eredménytelenségéről és szépségéről.

Az életmű a monográfiában klasszikus utazástörténetként kerül elénk, a kötetek megjelenési időrendjében. Ugyanakkor a művek összefüggésrendszere, egymásra utalása a hálózatszerű megközelítést igényelte. Ismert, hogy a hálózati csomópontok esetében némelyik központibb a többinél, több kapcsolattal bír. A Krasznahorkai-univerzum esetében melyek ezek a művek, műcsoportok?

Ahogy én látom, az életműben a vándorló motívumok, az én-maszkok csereberélgetése, a narratív szituációk folyamatos előre-hátra utalása működik, viszont éppen emiatt a csomópontok helyi értéke folyamatosan változik. Az egymáshoz való kapcsolódásaik adják a jelentőségüket. Kálmán C. György irodalomtörténész "Kassák Lajos mint Pusztaszabolcs (vagy Rákosrendező)" című tanulmányában a költő irodalomtörténeti jelentőségét jellemezve azt írja, hogy Pusztaszabolcs (vagy Rákosrendező) mint város talán nem jellemezhető kulturális, gazdasági vagy pénzügyi centrumként, de a menetrend szerint a vasúti hálózatban kikerülhetetlenül fontos funkciója van. És Krasznahorkai életművében is vannak efféle Pusztaszabolcsok (vagy Rákosrendezők).
A Rombolás és bánat az Ég alatt című kötet finoman szólva sem különösebben sikerült alkotás, de bizonyos mozzanatai, motívumai úgy ágaznak el más művek felé, úgy csatlakoznak rá egyéb „sínpályákra”, hogy ezeknek az összefüggéseknek az eredményeképpen érdemi szerephez tudnak jutni. A Sátántangó nyilván kultikussá váló státusza okán is egy központibb csomópontnak tekinthető, hiszen számos olyan poétikai megoldást, ismeretelméleti, metafizikai alapvetést, markáns és félreismerhetetlen nyelvi magatartást megelőlegező eljárást foglal magában, ami a későbbi életműben tulajdonképpen végigvándorol. Ugyanakkor éppen a Rombolás… felől nézve a Sátántangó jelentősége kevéssé tűnik kitüntetettnek. Különösen érdekes, hogy míg az első két regényt osztatlan lelkesedéssel fogadta a kritika, a trilógia harmadik elemének, a Báró Wenckheim hazatérnek már vagy hallgatásban, vagy viszonylagos fanyalgásban volt része. Mindenesetre amikor egy Krasznahorkai-szöveget olvasunk, akkor sohasem egyetlenegy művet olvasunk, hanem a szerteágazó nyomok szövevényes összefüggéseiben próbálunk tájékozódni.

Az említett „metafizikai keresés eredménytelensége” ellenére mi adja az újbóli nekirugaszkodások „szépségét”? Ahogy ön fogalmaz a monográfiában Kierkegaard nyomán: ha vissza akarjuk kapni Izsákot, akkor fel kell emelni a kést?

Mindenképpen! Ez talán az ő poétikai energiájának az egyik lényegszerűsége vagy mozgatója. Ez a minduntalan nekirugaszkodás vagy kísérletezés. A megfogalmazás nyelvi pontossága reménytelen érzetének a folyamatos közvetítése, vagy hát ennek a vágya. Beckett-tel példálózva: kifejezni azt, hogy nincs mit kifejezni, nincs ­miért kifejezni és nincs mivel kifejezni. Ez tulajdonképpen már a pályája elejétől lényeges ambíciója Krasznahorkai prózájának, gondoljunk például a rendőrfogalmazók epizódjára a Sátántangó nagyon mulatságosan szcenírozott jelenetében.
A műről műre, apró vagy jelentékenyebb pers­pektíva­váltá­sokkal bemérni kívánt terep, a látószögek váltogatása, a maszkok cserélgetései voltaképpen szinte kényszeres precizitással próbálják megközelíteni azt a valamit, amiről a Krasznahorkai-próza csak ezekkel az önironikusan tévedésnek vagy elhibázottságoknak minősített módon tud megszólalni. Ezeknek a tévedéseknek a folyamatos közvetítésével azonban hírt ad az emberi méltóságról is – arról a reményről, hogy legalább az eltévedés szerkezete érthetővé válik valamilyen módon.

Rendkívül érdekesnek találom, ahogy a Sátántangó és Cormac McCarthy szintén világhírű és 1985-ben megjelent, Véres délkörök című regényének párhuzamait felfedi. Hogy talált rá erre az együttállásra?

A McCarthy-regényt a magyar megjelenésekor olvastam, és nyomban mellbe vágott, letaglózott, viszont folyamatosan az volt az érzésem, hogy a Sátántangó metafizikai égboltja alatt járok. Mind a két könyv univerzális világtörténet, és e tekintetben nagyjából lényegtelen, hogy a magyar alföldön játszódik, vagy pedig az amerikai sivatagban. Amikor aztán a McCarthy-regény végén eljutottam Holden bíró sátáni táncáig – egyértelmű volt a két mű közötti párhuzam. Innentől kezdve már csak – Krasznahorkaival szólva – „aprómunka” volt és tényleg igazi öröm a részletes összevetés; még a regények közötti eltérések is fontos jelzések voltak Krasznahorkai poétikájának értését illetően.

A monográfiában, de fentebb a rendőr fogalmazókat említve is felhívja a figyelmet a szerző humorára, ami általában észrevétlen marad az apokaliptikusságot kiemelők előtt. A Báró Wenckheim hazatér című regény kapcsán a karneváli attitűd ugyanakkor kikerülhetetlen. De egyéb szöveghelyeken?

Én valóban humoros szerzőnek tartom, de el tudom fogadni, hogy léteznek másfajta olvasatok, látásmódok, értelmezések az életművel kapcsolatban. Krasznahorkai prózanyelve rendkívül rétegzett, nagyon önreflexív, nagyon önironikus, és e tekintetben regiszterekben gazdag. Korántsem az a folyamatosan búval gyakott, melankolikus elrévedésben a végítéletre váró nyelv, ahogyan ez a köztudatban bizonyos általánosító egyszerűséggel elkönyvelődött. A karneváli habzásnak a Báró Wenckheim… valóban iskolapéldája, ahol nemcsak a jelenetezések komikusa, hanem a szinte Rejtő Jenő-ien megformált karakterek is rendkívül humoros hatást tudnak kelteni. De szerintem már a Sátántangó is bővelkedett ilyen részletekben, emlékezzünk csak a nagy kocsmai jelenetben Halics táncának leírására. A későbbiekben pedig, amikor különböző maszkon keresztül megjelenik a Don Quijote-i figura, és aztán folyamatosan lesz jelen lesz Krasznahorkai prózájában, ez már alapvetően humorforrásnak tekinthető.

+1 KÉRDÉS
Önnek melyik kötet volt a belépője a Krasznahorkai-univerzumba?

Huszonévesen, egyetemista koromban nekem is a Sátántangó volt az első meghatározó Krasznahorkai-olvasmány. Miközben olvastam a regényt, az akkori albérletemben folyamatosan üvöltöttek, kifejezetten rossz minőségű felvételekről, a Balaton zenekar számai. Ez pedig nagyban elősegítette a regény atmoszférájának érzéki befogadását, hiszen visszagondolva a regény elbeszéléstechnikai gazdagságából alighanem keveset foghattam föl. Így később, amikor Tarr Béla filmjeiben Víg Mihály zenéje csendült fel, én ezt már, mint a világ legtermészetesebb dolgát tudtam konstatálni.