Az utolsó békeév, 1913 tavaszán középkorú nőt vittek a Párizshoz közeli Neuilly-sur-Marne elmegyógyintézetébe. Hivatalosan maga kérte gyógykezelését, ám a felvételi papírokat az öccse írta alá. Kezelőorvosai szerint indokolatlan volt zárt osztályon ápolni, mégis az őrültekházában élte le hátralévő három évtizedét a zseniális francia szobrászművész, Camille Claudel (1864–1943).
Tehetsége hamar megmutatkozott: kislányként bámulatos ügyességgel mintázott agyagból emberalakot. Művész akart lenni, de bigott katolikus anyja hevesen ellenezte a „hölgyhöz méltatlan szándékot”. Üzletember apja viszont Alfred Boucher szobrászhoz fordult, kérte, nézze meg a lány munkáit. Amaz el volt ragadtatva, a büszke apa pedig a párizsi Montparnasse-ra költöztette a családot.
Camille a Colarossi Akadémián tanult. Ez volt az egyetlen képzőművészeti felső iskola, ahol a lányok diákok is lehettek, nem csupán – ahogyan a többi egyetemen – aktmodellek. Boucher mellett segédkezett három éven át. Amikor a mester Firenzébe költözött, felfedezettjét rábízta August Rodinre (1840–1917). Így lett a vakító szépségű Camille tizenkilenc évesen a nagy szobrász modellje, tanítványa, segédje, bizalmasa, múzsája, szeretője.
A nyíltan vállalt viszony volt az utolsó csepp a pohárban, az anya dühében elzavarta a szülői háztól. A kiűzetéssel kezdődött a kreatív alkotás időszaka. Már saját szobrain is dolgozhatott. Híres ifjúkori alkotása, a Keringő egyértelműen Rodin hatását mutatja, a későbbi, ónixból és bronzból készült Hullám már önálló stílusról tanúskodik. Műveit, köztük néhány merészen erotikusat rangos kiállítótermek mutatták be a századfordulón.
Mégsem tudott függetlenné válni mentorától érzelmileg, anyagilag sem. Gyötrődött Rodin árnyékában, akit a modern szobrászat megteremtőjeként ünnepeltek.
Azt mondta, a férfi uralja, nem engedi kiteljesedni, lopja az ötleteit, sőt saját neve alatt adja el, amit ő, Camille készít. Lehetett ebben igazság.
Ám később azzal is megvádolta, hogy meg akarja gyilkolni, ami már a paranoia jele volt (1905).
Állapota romlott. Dührohamaiban szétverte szobrait, és már nem is csinált újakat. Magányosan, a világtól elfordulva tengődött műhelyében, apjának szerény támogatásából. Azután meghalt a jó öreg, mire anyja és diplomata öccse, Paul tüstént bezáratta a bolondok közé. Hét év elteltével, a háború után hiába javasolta nekik levélben dr. Brunet elmeorvos, hogy vigyék haza, jobb sora lehetne. Válaszra sem méltatták.
A párizsi művészvilágban úgy tartották, az anyja megbosszulta, hogy a lánya „szégyent hozott rá”. Nem is látogatta az özvegyasszony. Egy évszázad múltán, szűkszavú orvosi feljegyzésekből és ellenőrizhetetlen mendemondákból már képtelenség rekonstruálni, mi volt Camille baja. Bizonyosan segítségre lett volna szüksége, de nem kapott. Vajon segíthettek volna-e rajta? Kicsoda? Mivel? Hogyan is lehetne ma már igazságot tenni?
A tragikus sorsú művész megmaradt szobrainak java a francia főváros mellett, Nogent-sur-Seine-ben látható, a Camille Claudel Múzeumban.