Végül is egészen visszafogottnak bizonyult Oroszország mindenható ura: megelégedett egy 87,3 százalékos győzelemmel, holott akár 99 százalékost is rendelhetett volna magának. Vlagyimir Putyinnak mindent elsöprő legitimáció kellett, megkapta, bár Isten tudja, mit kezd vele. Hazájában az erőszakszervezetek, a hatalom kiszolgálójává tett gazdasági szereplők, a rezsim szócsövévé züllesztett média, a hatalomtól függő közszféra amúgy is „legitimálja” őt a húsz éve fokozatos agymosás alatt álló tömeg szemében, a még otthon élő megfélemlített másképpen gondolkodók pedig úgysem számítanak.
Putyin mindig is betegesen vágyott a Nyugat elismerésére, arra, hogy az Egyesült Államok elnökével azonos piedesztálon kezelje a világ, de talán már ő is pontosan tudja, bárhány százalékos győzelmet is rendel a neve mellé, azzal nem szerzi vissza a nem is olyan rég még Oroszország elnökeként birtokolt nemzetközi pozícióit. Mindent elsöprő győzelme ellenére marad számára az észak-koreai diktátor és az iráni teokrata rezsim csodálata, illetve a nyugat felé is kacsingató, kiszámíthatatlan kínai vezetés erősen billegő barátsága. (No, meg persze a Magyarországé, csakhogy ez nem számít, még akkor sem, ha a magyar klón mer nagy lenni – Moszkvából nézve úgyis csak egy légypiszoknyi paca a térképen.)
Az ötödik elnökségét kezdő Putyin győzelmi beszéde azt sugallta, hogy buborékvilágában sütkérezve egyre nagyobb fenyegetést jelent mind Oroszország, mind a világ számára. Február végi évértékelő beszéde óta immár harmadjára pendítette meg a világháború lehetőségét, az Oroszország-NATO háborút. Régebben legyintettünk volna rá, hogy pusztán retorikai fogás, hiszen Putyin ugyan diktátor, de nem hülye, nem kockáztatna sem atomháborút, sem az Orosz Föderáció szétesését. De már ez sem biztos – az elnyomásban is elment a falig, a világháborús fenyegetésekkel is vészesen a falhoz közeledik. Kérdés, megállítható-e még?
A három napos elnökválasztási bohózat azt bebizonyította, hogy Putyin rezsimje békés úton, választásokkal megdönthetetlen. Mit tehet az ellenzék? Tehet-e egyáltalán valamit még? Egy, a vasárnap déli tiltakozó voksoláson részt vevő moszkvai fiatal mondta: bár tudja, hogy ezzel semmit sem érnek el, nem bánta meg, hogy eljött. „Azt hiszem, elmenni még mindig jobb, mint nem elmenni és hagyni, hogy minden maradjon a régiben". De hogyan változhat? Sok, egymással is vitatkozó orosz elemzés kvinteszenciája szerint az oroszok félnek az ismeretlentől, inkább az ismert rosszat, mint a bizonytalant választják. A nyugaton élő ellenzéknek mégis ki kell tartania, valamiféle jövőképet, egy Putyin utáni, nélküli világ közös programját fel kell mutatnia. A néphez nyilván nem fog eljutni, de előbb-utóbb valakihez Putyin környezetében igen. Ezt a rezsimet vagy polgárháborúval, vagy belső puccsal lehet már csak megdönteni. A sok furcsa halál a hatalom berkeiben, az ólomkoporsók számának növekedése, a háborús gazdaság felpörgetése a mindennapi szükségletek rovására mind-mind olyan tényezők, amik ezt a 87,3 százalékot ássák alá. Csak az a kérdés, békésen beomlik-e alatta a talaj, vagy robbanni fog.