„Na, meg van már előre írva a kritika? Ugye megmondják, hogy mit kell írnod?” Efféle ákosi mélységekkel megáldott költői kérdésekkel bombáztak a Most vagy soha! díszbemutatóján, melyet egy féleszű „médiaszakértői” ötlet gyanánt összekötöttek a sajtóvetítéssel. „Kilencszázötvenen vagyunk, ebből százötvenen a médiák képviselői” – mondta Rákay Philip büszkén a vetítés előtt. Nos, ez volt az utolsó kulturált magyar mondat, amit hallottam tőle a mintegy hatmilliárd forint közvetlen állami támogatásból készült Most vagy soha! kapcsán. Populista influenszerként valódi skizofrén helyzetet teremt azzal, hogy minden egyes megnyilvánulásában igazi durung stílusban aláz mindenkit, aki nem azt a filmet látja, amit ő vizionál. Mindent elkövet, hogy a „kettészakadt ország” gyűlöletkampányt tüzelje. Aki nem nézi meg a filmet, nem magyar. Aki nem szívre tett kézzel zokog a vásznon látottakon, az balos, bolsi, kisbetűs kritikus, mindent pocskondiázó banda.
Lehet a villanó NER-es tollforgatókat és megmondókat ugrasztani, a szimplán más értékrend szerint gondolkodókat ekézni, a nála tehetségesebb művészekről tökfej módon lerántani a keresztvizet, de pont ő az, aki a társadalmi párbeszédet kokárdába csomagolt gyűlöletbeszédekkel megakadályozza. El tudom fogadni, sőt, tiszteletben tartom az elhivatottságát, hogy neki hazafias kötelessége volt az adófizetők pénzéből alkotni – azokéból is, akik szerint ebből lehetett volna egy tucat valóban nemzeti filmet is készíteni. Merthogy a Most vagy soha! csak kiszólásaiban erősíti a magyar nemzeti lélekvonalat, az egész valójában egy hollywoodi szórakoztató recept szerint készült demagógia. Szórakoztató, afféle easy watching? Az hát. A maga liberális, balos és sajátos globalista módján. „Na, ennyi az én kritikám.”