- A fresnes-i börtön színpadra lép

Megszokott dolog Franciaországban, hogy két színész egy börtönben tartson foglalkozást?

Juliette Coulon: Igen, itt nálunk ez tulajdonképpen a szubvencionált színházak közpolitikájának a része. Ezeknek a színházaknak a küldetésük részét képezi, hogy az államtól kapott támogatásuk fejében különböző közösségi tevékenységeket is végezzenek, de nem csak a börtönökben, hanem kórházakban, középiskolákban, felsőoktatási intézményekben, idősek otthonában és szociális központokban is.

Romain Dutheil: A cél itt gyakran az, hogy megpróbáljunk kultúrát vinni olyan helyekre, ahol nincs. Mintha kis légbuborékokat keresnénk, teremtenénk olyan helyeken, ahol nincs vagy kevés a levegő. Ezeket a küldetéseket gyakran azok a nagy házak vállalják, ahol megvan erre a külön költségvetési keret.

Miközben témaválasztásukkal, ami az olvasás volt, kettős kihívás elé is állították a résztvevőket. Nemcsak a színházat, hanem a könyveket is igyekeztek közel hozni a fogvatartottakhoz.

R.D.: Valójában ő róluk akartunk beszélni, de a börtönrendszertől függetlenül. Le akartuk választani őket erről a világról, és valami egészen mással foglalkozni. Így jött az olvasás témája, mivel ez kapcsolódik a színházhoz. És mert nekik van idejük, feltételeztük hát, hogy van kapcsolatuk magához az olvasáshoz is. Valami viszonya mindenkinek van a könyvekhez.

J.C.: Tavaly volt alkalmam becsatlakozni egy hasonló műhelymunka végére és észrevettem, hogy a börtön minden részlegében kis könyvtárak vannak, és ez már akkor megragadott. Kíváncsi voltam, hogy vajon olvas-e közülük bárki is, hiszen a napjuk jelentős részét egy cellában töltik, idejük volna rá bőségesen.

És mit tapasztaltak? Változott a könyvekhez való viszonyuk a munka előre haladtával?

J.C.: Korai lenne erről képet alkotni, hiszen még csak két hónapja ismerjük őket. Többen is mesélték, hogy nagyon nehezükre esik a börtönben olvasni. Egyrészt, mert nincsenek egyedül a cellájukban, és mert -nekem komolyan az volt a benyomásom - a tévé szinte reggeltől estig be van kapcsolva a cellatársak miatt. A másik zavaró tényező pedig az állandó zaj, ami a szomszédos cellákból jön át. Sokan mondták, hogy nagyon nehezükre esik ilyen körülmények között koncentrálni.

R.D.: Azt hiszem, hogy a munkánknak, ha lesz is eredménye, az majd csak jóval később lesz látható. Amikor talán szembejön velük az általunk említett valamelyik szerző egyik könyve, ami esetleg, mint egy szikra, fellobbantja bennük az olvasás vágyát.

Kapcsolatban maradnak velük?

J.C.: Elég szigorúak a szabályok. Nem kérhetjük el a telefonszámukat, nem kereshetjük őket a későbbiekben. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tarthatjuk velük a kapcsolatot a közösségi oldalakon...

R.D.: Vagy, amikor kiszabadulnak ők ne léphetnének kapcsolatba velünk. Ami igaz az igaz, nehéz két ilyen sűrű hónap, és egy ekkora közös élmény után, mint amilyen az előadás is volt azt mondani, hogy nem fogunk többet találkozni. De ez is a színház varázsa.

Bátorították őket arra a közös munka során, hogy osszák meg a saját történeteiket is?

R.D.: Nem, nem akartuk tudni a történeteiket, hiszen eddig mindig a múltban elkövetett tetteik alapján ítélték meg őket. Mi azért mentünk, hogy játsszunk velük, hogy színházat csináljunk és a színpadi munkán keresztül kapcsolódjunk hozzájuk.

J.C.: Persze volt, hogy az együtt töltött idő alatt meséltek az őket foglalkoztató dolgokról, elmondtak apróságokat az életükről, de mi nem kérdeztük őket. Meg is lepődtek ezen. Azon, hogy nem tudtuk, miért vannak ott, mi volt a vád ellenük. De mi azt mondtuk nekik, hogy nem is akarjuk tudni, mert ez a magánügyük, és nem tartozik ránk. Ha beszélni akarnak róla, rendben van, de mi nem azért jöttünk, hogy faggassuk őket.

Hogyan lehet felkészülni egy ilyen feladatra?

R.D.: Van egy minimális előkészítés, amikor az alapvetéseket, a szabályokat elmondják nekünk. De maga az, ahogyan a színházat tanítjuk, nem sokban tér el attól mint, amikor egy iskolai környezetben vagy amatőrökkel kell dolgoznunk.

Különbség inkább azokban az érzelmi folyamatokban van, amik bennünk zajlanak. Nem vagyunk hozzászokva ehhez a környezethez.

J.C.: Ez egy nagyon erősen szabályozott világ, és még mindig nem teljesen értjük, hogyan működik. Miközben van logikája, meg persze egy komoly hierarchiája is. Pontos rendje van annak, hogyan léphetsz át egyik helységből a másikba, és csak maga a működést elmagyarázó könyv 2000 oldalas. De persze sokat segítettek nekünk, mi például a börtön kulturális részlegével álltunk kapcsolatban, akiknek az a feladatuk, hogy megszervezzék az intézmény teljes kulturális kínálatát. Mert lehet festeni, jógázni, íróműhelyeket és cirkuszi foglalkozásokat is tartanak a fogvatartottaknak. De megtanulhatnak podcast-ot készíteni, vagy az apákat például arra ösztönzik, hogy írjanak történeteket a gyerekeiknek. Ezernyi dolog zajlik szimultán és mindez egész éven át. A tevékenységekben való részvételük pedig komoly kihatással lehet a bent töltött idejükre. A büntetésük nagyságától függően ugyanis joguk van 6-8 havonta az ügyük felülvizsgálatát kérni. És ha sok kulturális tevékenységben vettek részt, akkor az akár a büntetésük csökkentéséhez is vezethet. Mert az, hogy érdeklődnek a kultúra iránt azt jelenti a bírók szemében, hogy hajlandóak megkérdőjelezni önmagukat, megnyílni, és megkeresni a visszalépés útját a társadalomba.

Megváltoztatta önöket a velük való munka?

R.D.: Nagyon sűrű időszak volt. Való igaz, hogy megérintett bennünket, amikor láttuk, hogy már egy hónap alatt mennyit fejlődött a játékuk. Fokozatosan elkezdtek bízni egymásban, és bennünk is. Nem semmi két hónap alatt eljutni az Odeon színpadára olyan emberekkel, akik még soha azelőtt nem jártak színházban. Az előadás estéjén olyan nagyon büszkék voltak magukra! Örülünk, hogy mi lehettünk azok, akik hozzásegítettük őket ahhoz, hogy megérezzék miről is szól a színház, a színészet.

J.C.: Ők mind olyan emberek, akik számomra - emberileg nézve - rendelkeznek valami plusszal. Van egyfajta érzelmi teher rajtuk, hiszen el lehet képzelni, hogy milyen súlyos, erőszakkal terhelt környezetből érkeztek. Rendkívül nehéz életük volt. Ez teszi őket az én szememben különlegessé. Többek, mint én. Engem személy szerint soha nem érdekelt a börtön, úgy gondoltam rá ezidáig, mint valami massza, amiben élnek ugyan emberek, de soha nem tettem fel magamnak kérdéseket ezzel kapcsolatban. És az, hogy láthattam az életkörülményeiket, azt, ahogyan működtek, hallhattam őket beszélni, kifejezni magukat, úgy ért, mint egy pofon. Hiszen ők itt ugyanolyan emberi lények, mint mi! Az embertestvéreink! Számomra ez egy nagyon erős felismerés volt. Egészen meghatott a közönség hatalmas ovációja, amikor a foglyok beléptek a színházba. Erre egyáltalán nem számítottam. Akkor értettem meg, hogy ezek az emberek nemcsak azért jöttek el, hogy nézzék őket, hanem azért is, hogy támogassák, és erőt adjanak nekik. És a színpadon látott fiatalok pedig szépek voltak, sugároztak, miközben azt is éreztem, hogy menet közben kialakult egy kölcsönösség, ami mindkét oldalon tudatváltást hozott.

R.D.: A közönség jóindulata már az első másodpercektől nagyon segített minket. És tényleg az ehhez hasonló pillanatokban döbben rá az ember, hogy mekkora erő is van a színházban, és micsoda hatalmas energia tud érkezni a közönség felől. Mert mikor profi színészként vagyunk jelen, ott akkor már megjelenik egy elvárás, egyfajta értékítélet. Ami normális, de ez esetben tényleg a színpad és a közönség közötti kapcsolat leglényegében voltunk. Ahol a nézőtérről érkező jóindulat energiát adott a színészeknek, akik aztán ezt az energiát oly módon szublimálták, hogy túlszárnyalták önmagukat, és olyan dolgokat próbáltak ki, amiket korábban soha nem mertek. Amin aztán ők maguk lepődtek meg a legjobban.

J.C.: Én végig arra gondoltam, hogy mennyire jó, hogy egy ekkora színházban, Franciaország egyik legrangosabb intézményében léphetnek színpadra, és hogy igen, most az egyszer őket ünneplik. Ünneplik valami olyanért, amit jól csináltak, amit tettek, amit megmutattak, és lám 750 ember állva tapsolja őket. Mert úgy képzelem, hogy nem azért kerültek börtönbe, mert annyi sok szeretetet kaptak, és mert az élet kegyes volt hozzájuk. Sokkal inkább, mert úgy nőttek fel, hogy soha senki nem ismerte el őket. Most meg hirtelen ilyen rengeteg szeretetet árad feléjük fehér, középosztálybeli párizsi emberektől, akik lehet persze, hogy nagyrészt kíváncsiságból jöttek el, de mindezek ellenére sikerült megnyerniük őket maguknak, és megváltoztatni a foglyokról alkotott véleményüket. Ez egy gyönyörű dolog.