- Három nyúl a kalapból

Az érdeklődés óriási volt. A brazil labdarúgó-válogatott először látogatott hazánkba, a címeres mezes magyar csapat pedig 1984-ben és 1985-ben idegenben győzte le Spanyolország, Hollandia, valamint az NSZK csapatát (is), és szép reményekkel készült a mexikói Mundialra, amelyen aztán elbukott ugyan, de honfitárs futballisták azóta sem jártak – legföljebb nézőkként – világbajnokságon.

A barátságos mérkőzést 1986. március 16-án rendezték, a Népstadion pénztárai március 10-én délelőtt tíz órakor nyitottak. Nem kevesen az aréna kasszáinál aludtak hálózsákban, noha hajnali egy órakor Budapesten 2, reggel hétkor pedig 3 fokot mértek.

Csuhai István, a szomszédos Stadion Hotel londinere kávét és szendvicseket vitt a didergőknek. Cserébe beengedték a sorba jegyet venni. Egy személy maximum négy belépőt vásárolhatott, ezt közleményben tudatta a Népstadion és Intézményei vezetősége. Azt azonban elfelejtette közölni, hogy a 26 pénztárba csak 25 ezer tikett került a 70 314-ből: a többi nagyobbik hányadát a fővárosban, kisebbik részét pedig vidéken értékesítették elővételben. A fennmaradó zsugák – amelyekből a legjobb helyekre egy sem szólt – egy óra alatt elfogytak úgy, hogy 11 felé már kizárólag diákjegyet válthattak még azok is, akik bizony csak halványan emlékeztek tanulóéveikre.

Nagyobb volt a felháborodás, mint Telé Santana, a régi-új brazil szövetségi kapitány ellenérzése a márciusi európai túrával szemben. A visszatérő szakvezető le is akarta mondani az NSZK és Magyarország elleni barátságos meccseket, de a szerződéseket már megkötötték, s ez megkötötte a tréner kezét.

A nyugatnémetektől 2-0-ra kikaptak a dél-amerikaiak, és nagyon rossz hangulatban érkeztek Budapestre. Több Itáliában játszó futballistájukat az olasz klubok nem adták ki, a Fiorentina ugyan elengedte Sócratest, de ő megsérült Frankfurtban. Így aztán a következő csapatot lehetett (volna) kiállítani azokból, akik nem játszottak hazánk fiai ellen: Carlos – Josimar, Júlio César, Edinho, Branco – Falcão, Sócrates, Zico, Júnior – Careca, Eder.

Persze a virtuóz Renato Gaúchóval megerősített „második sor” is erős volt, de Kardos Józsefet látszólag nem ajzotta fel a budapesti brazil premier. Az újpesti labdarúgót a mérkőzés előtt megkérdezték: „Mi lesz?” Azt felelte: „Meccs.”

Mario Zagallót, a minden brazil világbajnoki címben valamilyen szerepet játszó legendát sem hozta lázba a találkozó. A televíziós kommentátorként hozzánk látogató eszménykép azt mondta a magyar újságíróknak: „Ne vezesse félre önöket az összeállításunk, nem ez a csapat szerepel majd a vb-n.”

Farkas János, aki az 1966-os világbajnokság magyar–brazil mérkőzésén (3:1) minden idők leglátványosabb kapásgóljainak egyikét bombázta Gilmar kapujába, másként közelített a meccshez: „Azt kívánom, hogy bármelyik magyar játékos az enyémnél is nagyobb gólt lőjön.” Hozzáfűzte: „A jelenlegi brazilok épp úgy lenyűgöznek, mint annak idején Peléék. Ha most nem is ismerem mindannyiukat, fölösleges neveket keresni, mert Brazíliában mindig virtuózok nőnek ki a földből.”

A találkozó ennek megfelelően világszínvonalú volt, és ragyogóan kezdődött: az ötödik percben Détári Lajos prímán indította Kiprich Józsefet, s ugyanolyan pompás tempóban érkezett társa beívelésére, hogy menthetetlenül Leão hálójába fejeljen (1-0). A szőke karmester mindvégig nagyszerűen futballozott, akárcsak Sallai Sándor és Esterházy Márton, ám így is kitűnt Garaba Imre, akit a maximális 10-es érdemjegy illetett volna meg, ha osztályozzák a játékosokat.

Szükség volt a védő remeklésére, mert negyedóra múltán a brazilok felocsúdtak a sokkból, és többször is beszorították a magyar együttest. A nyomás egészen addig tartott, míg a 60. percben Esterházy kitűnő kontrát vezetett, s bár lövését Leão kiütötte, a szünetben a Kiprich helyére beküldött Kovács Kálmán korrigált (2-0).

Aztán Esterházy megint kiszabadult, kiugrása végén először megint Leãót találta el, de másodszorra maga tette helyére a labdát. A 3-0 nem volt akármi: több mint két évtizede nem szenvedett három gól különbségű vereséget a brazil válogatott. Az előző ilyen malőr 1964. március 6-án történt, amikor az argentinok ugyancsak 3-0-ra győztek a sárga mezesek ellen.

Nem csoda, ha az Esti Hírlap azt írta: „Most Pesten volt a karnevál.” A Szolnok Megyei Néplap pedig ekképpen áradozott: „Futballünnepet várt mindenki a háromszoros világbajnok Brazília első magyarországi vendégszereplésétől, s valóban gálaelőadás lett ez a 90 perc, de nem a nagy hírű dél-amerikaiak, hanem a csodálatosan játszó magyarok jóvoltából.” A Komárom Megyei Dolgozók Lapja így tréfált főcímében: „Három nyúl a magyar bűvészkalapból”. A Csongrád Megyei Hírlap megállapította: „Ezen a délutánon a magyarok játszották a brazil futballt, s abból is a legkitűnőbbet.”

Miguel Muñoz, a brazilokéval azonos vb-csoportba sorolt spanyolok szövetségi kapitánya azt mondta a Népstadion lelátóján: „Parádésan játszott a magyar válogatott. A 3-0-ból úgy tűnhet, könnyű dolga volt, de a három gól mögött egy szépreményű csapat nagy teljesítménye van.”

Mark Goodwin, a Liverpool játékosmegfigyelője, aki a vb-csoporttárs kanadaiak megbízásából nézte meg a magyar csapatot, így beszélt: „A látottak alapján Kanadának kérvényeznie kellene, hogy húsz labdarúgóval játszhasson a magyarok ellen.” Hozzátette: „Détárit és Nagy Antalt boldogan vinném magammal Liverpoolba.”

A hiányzó Falcão egyáltalán nem omlott össze: „Úgy jártunk, akár az a színész, aki nem tudja a szövegét” – magyarázta. „Telé Santana húsz napja hirdette ki keretét, felkészületlenek vagyunk. Ráadásul ilyen összetételben még nem játszottunk, és nem is fogunk többé. Ráadásul ez a hideg! Úgy szenvedtünk, mintha a nyugatnémeteknek és a magyaroknak az Északi-sarkon kellene futballozniuk.”

Mezey György szakvezető arra hívta fel a figyelmet: „Az értékes siker ellenére nem lettek gyengébbek sem a franciák, sem a szovjetek, és a kanadaiakat sem ismerjük jobban. Arról nem szólva, hogy a vb légköre nem hasonlítható semmihez.”

A gerincével bajlódó Nyilasi Tibor, akit kórházban ápoltak Ausztriában, ám a találkozó délutánján kimenőt kapott, hogy a Magyar Televízió adásában megnézze a mérkőzést (az osztrák tévé nem sugározta a meccset), így lelkendezett: „Annyira lenyűgöztek a látottak, hogy nem fogott el semmilyen rossz érzés, amiért nem lehettem ott a pályán.”

Ám nem mindenki nyilvánult meg ennyire emelkedetten. Megyebíró János, a későbbi FIFA-játékvezető, aki 1986-ban a Gyulai SE női labdarúgóinak menedzsere volt, arról értekezett a pesti arénában: „Jutalomút ez a lányoknak, hátha ellesnek valamit, és március 22-én, a Sütőipar elleni nyitányon megkezdik a felzárkózást.”

Fájdalom, már nem őrzi az emlékezet, az a találkozó miként zárult. Azaz csak annyi bizonyos, hogy a Sütőipar gyártotta, de kétséges, hogy rúgta is a kifliket.