A hajnalt már nem a lesre induló vadászok dübörgő autóinak zaja, nem is a túl korán érkező kukásautók, hanem az énekesmadarak trillái jelzik ilyentájt. Megváltoznak az illatok, mintha külön aromája lenne a földből előbukkanó fűnek, az éppen levelet eresztő vadsóskának, a kipattanni készülő almavirágoknak.
Serénykedni kezdenek az asszonyok és a férfiak is. Előbbiek az ablakokat tárják szélesre, hogy aztán különböző, nagymamáktól örökölt praktikákkal vagy éppen modern, már-már önműködő motoros gépekkel elkezdjék lemosni onnan a tél porát. Nemcsak finom szürke réteg, de múltbéli üzenet is van a sarkokban, résekben: egy beszorult katica mintha tetszhalottaiból támadna fel, bürrögve kirepül, a magát dermedtnek tettető poloska, amiből még a zimankós napokon is találtunk itt-ott egy-egy aktív példányt, odébb mozdul mélán. S ott vannak az elhalt pókok, amelyek pora az arra érzékenyeket tüsszögésre készteti, jelezve, hamarabb is indulhat az allergiaszezon, mint ahogyan az első apró virágok, füvek megjelennek. A férfiak alig várják, hogy a télen rendbe tett, megélezett, újracsavarozott metszőollóikat, ágvágóikat végre használhassák, s egymással versengve formálhassák minél szebbre, termőbbre a szilvát, körtét, kurtítsák vissza az elszáradt zsályabokrokat. Összegereblyézik az ősszel ottfelejtett, elszáradt diófaleveleket, hogy aztán majd gyorsan tüzet rakjanak az első önkormányzati hírlevélre, amiben azt engedélyezik.
A takarítási láz röppenthette elém az egyik utcában azt az összehajtott kartonlapot is, amelynek külső felén három bordó szívecske formált virágot. Bimbója apró kis fehér üveggyöngy, ügyetlen gyerekkezek rajzolhattak hozzá egyetlen hosszú, levél nélküli szárat. Kinyitva látszólag kézzel írt, de tüzetesebben megszemlélve inkább előrenyomtatott, majd utóbb beragasztott sorok. Aranyosi Ervin: Anyák napi vers. „Felkelt a fénylő nap, a világ is ébred, jöttem köszönteni édesanyám, téged. Virág a kezemben szeretet szívemben, te általad váltam azzá, aki lettem! Mosollyal locsoltál, mint vízzel virágot, általad ismertem meg a nagyvilágot. Tőled kaptam erőt, édes anyanyelvet, tiszta emberséget, angyali figyelmet. Megköszönöm szépen minden áldozatod, s tudom, nem vársz hálát, tiszta szívvel adod. Drága jó anyácskám, ki világra hoztál, érjen annyi öröm, amennyit okoztál…” olvasom a szavakat, és a keret alatti egyetlen, valóban kézzel, s aranyló filctollal írt szót: Szeretlek!
Vajon egy véletlen, óvatlan mozdulat miatt került kukába, majd onnan a széllel az út porába az óvodás, kisiskolás ajándéka, amit általában örök időkig megtart az ember, ha útban van, akkor se dobja ki? Vagy a harag suhintotta ki? Melyik ház az vajon, hol keressem a gazdáját, okozva lelkifurdalást vagy örömöt? Töprengtem sokáig, de eltettem aztán a kettéhajtott kis lapot, megőrizve egy, másik, ismeretlen gyermek édes gesztusát.