- Iliás-Nagy Katalin: Légy pozitív!

Nanoszekundumnyi idő alatt gyűltek össze a haragos fekete fellegek a két négyzetméteres fürdőszoba plafonján, ömleni kezdett az eső, a víz a padlón tócsába gyűlt, feszített víztükörré változott, megállíthatatlanul emelkedni kezdett, elérte a bokáját, a lábszárát, majd, ahogy térdre rogyott, nyakig merült benne, miközben a falból acélpengék törtek elő, készen arra, hogy felnyársalják.
A karjait nézte a vízfelszín alatt, a ráncos, rinocé­roszbőrre emlékeztető, pigmentfoltos irharéteget, a tónustalan petyhüdt izmokat, ahogy a bőr és a hús foszlani kezd, elvékonyodik, lemállik, végül csak a ritkuló csont marad, míg egy erősebb áramlat tengeri homokként el nem sodorja azt is.
Mennyi lehet még hátra? Tizenöt, húsz, huszonöt év? Míg ez korábban kibírhatatlanul hosszú időnek tetszett, egyszeriben nem volt több, mint amíg az ember azt kiáltja, hahó.
Természetesen minden tőle telhetőt megtesz, de hiába a vitaminok, a mindenmentes étrend, a háromszor másfél óra sport, a gének ellen nem harcolhat. Pali nagypapánál harmincöt évesen hasnyálmirigyrák, apjánál negyvennyolc évesen agydaganat, a legpozitívabb jövőképpel még a nagyi kecsegtetett: gyors és végzetes szívinfarktus hatvan körül.
Csak kórházba ne kerüljön az ember, mert megölik, mondogatta az apja, és igaza is lett, mint mindig, annak pedig már húsz éve, mire számíthat akkor ő újabb húsz év múlva, miközben rohad le a rendszer?
A minap posztolta a Zoli, hogy júniusra kapott időpontot a kardiológiára. Júniusra. Decemberben. Vagy mehet magánba, harmincezer per vizsgálat. Harminc. Mennyi most a minimálbér? A családi pótlékot kétezer-tíz óta nem emelték, most olvasta, a kenyér ára meg az egekben.
Táppénz, segély, nyugdíj? Hiszen még bejelentett munkahelye sincsen. Benzinpénz jó lesz? Számlát tudsz szerezni? Miért nem rögtön koszt és kvártély? Bár a mai világban már az is nagy szó lenne.
A vízszint egyre emelkedett, elrúgta magát a kemény padlótól, felfeküdt a vízfelszínre, csak egy keskeny rés maradt az arca és a plafon között.
Az oktatást hagyjuk is… De ne hagyjuk mégsem! Egy magyar diákot felvettek a Yale-re. Egyet. Vezető hír volt. Hetekig. Alapítványi iskolából, persze. Akinek nem futja rá, annak még mindig ott az állami. Tanár? Részletkérdés. Van fűtés, lehet melegedni. Hacsak nem lesz megint energiaválság. Merthogy háború van.
Háború. Tankokkal. Meg kapával és kaszával. Nem vicc. Ezt is olvasta. Úgy kergetik a nyomorultakat a frontra. Itt tartunk. De a mesterséges intelligenciától rettegnek. Pedig, ha tényleg olyan okos, amint tudatára ébred, el is hagyja a bolygót. Úgysem lesz kin uralkodni. Az összeomlást kétezer-ötvenre jósolják. Elég, ha elmegy az áram, néhány nap múlva egymást fogják enni. Ha meg nem ez, hát a Nap fúvódik vörös óriássá és emészti el a Földet. Minden mindegy.
Egy utolsó mély levegőt vett, aztán alámerült. Lebegett. A sós víz csípte a szemét, de kényszerítette magát, hogy a végsőkig nyitva tartsa. A fogmosó pohár, a samponos flakon, az eldobható borotva; kora plasztikmementói színpompás halakként kerengtek körötte. Tartotta, amíg bírta, aztán nem bírta tovább, a levegő egy bluggyanó hang kíséretében szaladt ki tüdejéből. Lehunyta a szemét. Végre, gondolta, vége.
Tévedett. Örvény támadt, a víztömeg pörögni-forogni kezdett, megtáncoltatva őt is saját tengelye körül. A lefolyó tölcsérformában szippantotta magába a vizet, flupp, a pengék visszacsusszantak a falba, újabb nanoszekundumnyi idő alatt ismét ott találta magát a padlón.
Férje a fürdőszoba ajtajában állt, nézte a földre roskadt nőt, a műanyag pálcát a kezében, a pálcán a két csíkot. Hallgatott.
– Ugyan már, légy pozitív! – szólalt meg végül.
A nő kézfejével kente szét a könnyeket az arcán.
– Az vagyok – felelte. – A rohadt életbe, az vagyok.