Hölgyeim és uraim, szeretettel köszöntöm önöket itt a stúdióban és otthon a tévékészülékek előtt. Nagy nap ez a mai a Világvége Show történetében, ez ugyanis a századik, utolsó adásunk. Ebből az alkalomból kérem, köszöntsék nagy szeretettel a színpadon a nyilvánosság előtt oly ritkán megjelenő…
Hatásszünet.
Síri csend a nézőtéren.
– Godot urat!
Hatalmas taps és ováció.
A színpad jobb oldalán ősz úriember jelenik meg makulátlan sötétkék öltönyben, fehér ingben. A járása megfontolt, kissé talán lassú is, elegáns botjára támaszkodva sétál. Hajlott hátára mintha évszázados súly nehezedne.
– Kérem, foglaljon helyet itt mellettem – mondja a műsorvezető, és a narancssárga plüssfotelre mutat. – Vágjunk is a közepébe, Godot úr! Nagy felháborodást váltott ki világszerte, hogy ön nem jelent meg azon a bizonyos találkozón, amit oly régóta egyeztetett, nemzetközi szinteken is elismert barátaival.
Godot úr nagyot sóhajt, az öltönyére csíptetett mikrofon sípol egyet.
– Azt hiszem, számos kérdést kell tisztáznunk. Először is: mit jelent az, hogy régóta. Mint tudja, hiszen biztos vagyok benne, hogy a műsor szerkesztői alapos kutatómunkát végeztek és a megfelelő információkkal látták el, számomra a régen, hosszú ideje stb. nem értelmezhető fogalmak. Másodszor, a találkozás ismét egy relatív fogalom. Manapság már nem kell személyesen jelen lennünk, hogy elintézhessük az ügyeinket. Harmadszor: nekem mindenki a barátom és senki sem az. Különös kapcsolatban állok az emberekkel.
A műsorvezető, aki eddig tágra nyílt szemekkel meredt Godot úrra, most gyorsan a narancssárga kartonra írt emlékeztetőjére pillant, zavartan pislog kettőt, majd újult erőbedobással folytatja.
– Pontosan milyen viszonyban van Estragon, Vladimir, Pozzo és Lucky urakkal?
– Semmilyenben.
Felháborodott moraj a nézőtéren.
– Akkor miért volt tervben a találkozó?
– A tervezés egy furcsa emberi tevékenység. Uralni akarjuk a jövőt. Ön szerint ez eddig hány embernek sikerült? – Mivel a műsorvezető értetlenül bámul vendégére, Godot úr folytatja: – Egynek sem. Ami azt illeti, az sem volt biztos, hogy ma ideérek a stúdióba.
– Hogyhogy? Már ha megoszthatja velünk.
– Természetesen. Arra gondoltam, talán meglepem Estragon, Vladimir, Pozzo és Lucky urakat.
– De most mondta, hogy ön nem tervez.
– Tévedés. Azt mondtam, a tervezés azoknak való, akik uralni akarják a jövőt. Én jobban szeretem, ha együtt áramolhatok a történésekkel. Így az élet mindig tartogat számomra meglepetést.
Két másodperc csend a nézőtéren, majd valaki bekiabál:
– Én gyűlölöm a meglepetéseket!
– Magam a tökfőzelékkel vagyok így – elmélkedik hangosan Godot úr.
– Most már igazán mondja el a kedves nézőknek, hogy miért nem találkozott Estragon, Vladimir, Pozzo és Lucky urakkal.
– Ha ott lettem volna, akkor most nem lehetnék itt. Önnek kéne szórakoztatnia a közönséget, és mint bebizonyosodott, sokan nem szeretik a meglepetéseket. Amellett várniuk is kellett volna rám. Továbbá, szerény véleményem szerint, az úr, aki nem szereti a meglepetéseket, várakozni sem szeret.
Többen helyeselnek a nézőtéren.
– Pedig várni remek. Estragon, Vladimir, Pozzo és Lucky urak is imádnak várakozni. Én mindössze a kedvükben járok. Ha kívánja, legközelebb önt váratom meg. Szeretné? – kérdezi mosolyogva Godot úr.
A műsorvezető segélykérően az egyik kamerába pillant, hátha a rendező a fülesen keresztül tudatja vele, hogy reklámszünet következik, és ezzel kimenti őt ebből a helyzetből, majd rádöbben, itt improvizációra van szükség.
– Mivel ez a Világvége Show századik és egyben utolsó adása, így azt hiszem, le kell mondanunk a várakozás örömteli pillanatairól.
A nézőtéren hatalmas taps és ováció.
Világvége.