- Szokatlan helyzetekben - Szöllősi Mátyással bizonytalanságról és megerősítésről

Márciusban jelenik meg a Fóbia című regénye – pontosabban annak első könyve. Hány kötet várható még, mikor, illetve miért döntött a részletekben való megjelentetés mellett?

Kétkötetesre tervezem, de nem elképzelhetetlen, hogy háromrészessé bővül. Elsősorban talán praktikai szempontok miatt terveztem így a megjelenést, nem rajongok különösebben a 700-800 oldalas kiadványokért, azt hiszem, van egy bizonyos terjedelem, ami alatt jó olvasni egy könyvet. Ugyanakkor pedig nem ismeretlen ez a könyvkiadási gyakorlat, vagyis amikor egy regény folytatásokban, több kötetben lát napvilágot, talán elég csak Karl Ove Knausgård önéletrajzi ihletésű regényfolyamára utalni. Úgy hiszem, a Fóbia esetében a történet összetettsége, ahogyan a családi és a személyes történetbe becsatlakozik egy bűnügyi szál is, indokolttá teszi az osztottságot.

Az biztos, hogy felkelti az érdeklődést a folytatás iránt, hiszen az első kötet úgy ér véget, egy hasonlattal élve, mint egy kimerevített pillanat, amikor a zsonglőr által feldobott 7-8 labda mind a levegőben van. A következő rész még megírás alatt áll?

Folyamatban van, igen, de pontosan tudom, mit szeretnék megírni, nagyon konkrét elképzeléseim vannak a történettel kapcsolatban. Ami még nem teljesen egyértelmű, és nyilván az írás közben fog alakulni, hogy az egyes szálakat milyen mértékben és jelentőséggel szeretném érzékeltetni, láttatni.

Az időközbeni olvasói reflexiók befolyással lehetnek erre?

Nem elképzelhetetlen, de inkább azt mondhatnám, hogy nem. Alapvetően nem szerencsés, ha túlságosan befolyásolhatóvá válik az ember, vagy ha meg akar felelni mindenáron az olvasóknak, miközben nyitott vagyok a véleményekre, a szerkesztőm, Darvasi Ferenc egyes meglátásai is igen hasznosnak bizonyultak.

Bár a regényben nem neveződik meg a főbb események idején beköszönő pandémia, nehéz elvonatkoztatni a 2020 márciusának elején a mi valós életünket is megváltoztató Covid-járványtól – a még bizonytalanságokkal teli, lezárások előtti, kezdeti zűrzavarról. Hogy emlékszik vissza az akkori reakcióira?

Elég erősen fel tudom idézni azt a március 11-ére eső szerdai napot, amikor beütött a krach. Fotózni mentem volna a Müpába, de felhívtak, hogy nem kell menni, elmarad a koncert – ekkor jelentették be, hogy nem lehetnek ilyen típusú rendezvények. Tehát az az időszak a munkámat is jelentősen befolyásolta, mégsem úgy állok hozzá, hogy elvett volna valamit, inkább más irányba terelt. A bezártság miatt például az írásra sokkal jobban tudtam fókuszálni.

Ezek szerint nem vett nagy számban online jógaórákat. Végül is hogyan vészelte át a járvány lezárásokkal terhelt időszakát?

Rengeteget voltam a természetben, a Budapest környéki hegyekben mászkáltam. A lezárások első fél évében az emberek inkább otthon maradtak, ha már a közösségi terekbe nem lehetett kimozdulni, nemigen mentek a természetbe sem. Erős élmény volt: az ember egyedül volt ott is, csak másként. Kitágult a világ, lehetőség volt az elmélyülésre, a gondolkodásra, az átértékelésre. 2020 őszén kezdtem el dolgozni a regényen, és az az érdekes, miközben persze érhető is, hogy akkor a járvány utáni időszakot képzeltem el elsőként, ez foglalkoztatott; a szabadulás, azazhogy milyen lesz a világ, amikor vége lesz ennek az egésznek.

És mit gondol utólag, mennyiben változott meg a világ? Sokan azt vizionálták, most aztán kifordul a sarkából, egy teljesen új világrend alakul ki.

Azt gondolom, nem fordult ki annyira, amennyire gondoltuk volna akkor. Nyilván sok minden megváltozott; a belső reflexek, én is sokkal gyakrabban mosok kezet, még most is, vagy nyilván fölveszek egy maszkot, ha köhögök, sőt. Az a 2-3 év erős lenyomat az ember életében. A huszonéves generációra például, amelynek az elbeszélőm is tagja, pedig még meghatározóbb hatással lehetett. Ezt a szempontot, lehetőséget is megragadva igyekeztem belehelyezkedni a főszereplő nézőpontjába, aki egy mindenki más számára is szokatlan szituációban találja magát.

Ez a főszereplő egy fiatal tudós, elméleti fizikus nő, akinek a második keresztneve Emília – amit az apja ad neki Émilie du Châtelet után, és amit ő nem szeret. Ki ez az említett személy?

Egy a XVIII. században élt természettudós, matematikus, aki nőként igazán úttörő volt. Olyan szabadgondolkodó, aki áthágott bizonyos határokat, szabályokat; jelentős eredményeket ért el, az első olyan nő volt, akit az akkori férfi természettudósok is komolyan vettek; például francia nyelvre fordította Newton főművét. De a regényben inkább a főhős-elbeszélőnő és az apja közötti viszony miatt „szerepel”, szimbolikusan van jelen; egyszerre utalva a szabadságra; a szabadgondolkodásra, és a tekintélyelvűségre is, egy bizonyos hagyományra. A szintén matematikus apa meghatározta múltbeli történések alól a főszereplő sem vonhatja ki magát, noha szabadulni akar tőlük. Bár ő is ismeri és elismeri a XVIII. századi nő radikalizmusát, teljesítményét, nem akarja, hogy bárkihez hasonlítsák, s talán pont ezért létesül köztük egy erős kapocs.

A főszereplő nő, miközben egy mátraaljai településre utazik busszal a nagymamájához, beszélgetésbe elegyedik egyik útitársával: a téridőről, a húrelméletekről. Csak az alak megformálása végett mélyedt el ennyire alaposan a kvantumgravitáció-kutatásban, vagy az érdeklődése másból fakad e terület iránt?

Próbáltam megtalálni az egyensúlyt, hogy ezek az egészen mély és összetett témák miként jeleníthetők meg érthetően és izgalmasan egy regényben. Az a beszélgetés bizonyos tekintetben megelőlegezi a későbbi történéseket. Sok regényben tapasztaltam már, hogy egy adott szereplő foglalkozása megemlítődik ugyan, de aztán nem szervesül a könyvben, nem ad hozzá ahhoz, hogy megértsük annak az alaknak a viselkedésmódját, a gondolkodását, a családi kapcsolatait, mindezek működését. Egyébként pedig igen, érdeklődöm az ilyen jellegű kutatások iránt. Nem véletlen, hogy a könyvbemutatón dr. Ribarics Pál fizikus is részt vesz majd, aki jó egy évtizeden át a CERN-ben dolgozott.

Mit gondol, a koronavírus-járvány hozott változást a természettudományok meg­ítélése terén?

Ezt nehéz lenne megmondani, bár mi, emberek mindannyian hajlamosak vagyunk időnként a csőlátásra. A tömegkommunikációs eszközökön elénk kerülő hírek pedig csak tovább növelik a bizonytalanságunkat a dolgok természetét, működését illetően. Azt gondolom, hogy a természettudományokkal szemben támasztott elvárások időnként túl nagyok. A természettudósoknak is komoly problémája az, hogy egy adott ponttól megmagyarázhatatlanok, leírhatatlanok a jelenségek, ez az életünk egyik legfontosabb velejárója. A regény elbeszélőjének fejlődése is ebben a tekintetben lényeges: nem vallásos, nem hívő, mégis egyre közelebb kerül olyan dolgokhoz, eseményekhez, amelyeket egzakt módon nem tud vagy nem is lehetséges megmagyarázni – ez egyszerre bizonytalanság, ugyanakkor komoly megerősítés is.

Főszereplője egy tudományos nemzetközi kutatóhálózat tagja is, ám a magyar vidéken egészen más tapasztalatokkal és kihívásokkal küszködik, mint az általános relativitáselmélet. Erről a váltásról, különbségről hogyan vélekedik?

A nő egy tudósközegből, éppen Berlinből jön haza, ami valóban egészen más, mint a Mátrához közel eső település élete, ahol egy családi ügyben „nyomoz”. Alapvetően azt szerettem volna láttatni, hogy miként működik a hatalomgyakorlás olyan helyzetekben, ahol a gyakorlatlanságunk, a téma idegensége, annak szokatlansága miatt kiszolgáltatottak vagyunk; ahol függünk az intézményesített rendszertől, egyes személyek abban betöltött szerepétől, a jog szabta lehetőségektől, keretektől, vagy egy olyan szituációba (gondolok itt a járványhelyzetre) ágyazott rendőrségi ügy menetétől, amely alapvetően bizonytalanná és nem kissé elveszetté teszi az embert.

Számos családi titokról is kezd lehullni a lepel a regényben. A saját családjában mennyire volt hagyománya a családi múlt valósághű elmesélésének?

A nem-beszédet, azazhogy nem lehetséges értelmesen szót váltani különféle dolgokról, nyugodtan meríthettem volna a saját családunk történetéből is – nálunk bizonyos problémákról nem lehetett, képtelenség volt beszélni gyerekkoromban. De ez a könyv nem rólam, nem a családomról szól. Ha fotókat nézegetünk egy család múltjából, a képek önkéntelenül is kirajzolnak bennünk egy történetet, még ha nem is feltétlenül azt, ami a valóságban történt, vagy amit valóságként ismerünk. A főhősben is például bizonyos fényképek nézegetése közben idéződnek föl emlékek; ám nemcsak ezek az emlékek fontosak, hanem hogy milyen mechanizmusok működnek a háttérben: mit lehet látni a fotókon lévőkön, ha némi érzelmi fejlettség, pszichológiai érzék szorult az emberbe: miről árulkodik egy-egy testtartás, kimerevített gesztus a felvételeken. Én nem kimondottan egy családtörténetet akartam elmesélni, engem ezek a mechanizmusok érdekeltek. Az, hogy az emberek hogyan beszélnek magukról, a családjukról, miket tartanak fontosnak, vagy épp miket nem, elmondani.

Sokféle bűn, bűntény (gyilkosság, öngyilkossági kísérlet stb.) jelenik meg a családi fotók nyomolvasása mellett. Miért tartotta fontosnak a bűnregény, a krimi műfaját is beemelni az elbeszélésébe?

A bűn, a büntethetőség, akár jogi vagy vallási értelemben, és maga a lelkiismeret már régóta foglalkoztat, erre példaként említhetem a Simon Péter című regényemet. A Fóbiában az érdekelt, hogyan reagál a bűnesetre a főhősnő, illetve miként tud a részesévé válni, vagy távol maradni tőle, miként zajlik a feldolgozás vagy a gyász folyamata, főleg ennyire rövid idő alatt, hiszen alig több mint 24 óra alatt kerül pokolbéli állapotba. Míg korábban egy laikusnak maga magyarázott szakértőként a téridőről, nem sokkal később ő maga a „laikus” egy másik szituációban, egy másik témával kapcsolatban, majd szembesül azzal, hogy nem akarnak, tudnak segíteni neki. Könnyen felmerülhet benne a kérdés: vajon ő maga képes volt segíteni, elmagyarázni megfelelőképpen bármit is egy másik embernek? Vagy: miért van az, hogy nyelvileg bizonyos dolgok megragadhatatlanok; hogy van egy határ, ahonnan kezdve már nem elegendő a nyelv.

+1 KÉRDÉS
Hamarosan megjelenik egy lemez a versei inspirálta zenével, a Sárik Péter Trió előadásában. Ennek mi a magyarázata?

Közös fellépéssorozaton vettünk részt korábban Bereményi Gézával és Sárik Péterrel Erdélyben, ahol Péter a felolvasásainkra improvizált. Akkor említette, hogy zeneszámokat szeretne írni a Szabad című verseskötetem több versére. Eltelt másfél év, és el is készültek a zeneművek; egészen hátborzongató, mennyire erősen rezonálnak a versekre. Alig várom már, hogy a lemez megjelenését követően élőben szólaltassuk meg őket – ők a Trióval játszani fognak, én pedig felolvasok –, a zene és költészet így, együtt, még erősebben képes működni.