Államunk, nemzetünk létének is alapfeltétele a kölcsönös bizalom, az egyének és társadalmi csoportok között egyaránt - mondta hétfői megválasztása után a parlamentben Sulyok Tamás köztársasági elnök. Arról is beszélt, a magyarság európaiság nélkül nem értelmezhető, történeti alkotmányunk, a Szent Korona csak az európai kontextusban nyerik el értelmüket, s aki magyar, az európai is, illetve, hogy minden hatalom csak a jog keretei között értelmezhető, s ígérete szerint államfőként az alkotmányos alapjogok és értékek méltányos kiegyenlítésén fog dolgozni.
Antrénak nem rossz. Persze a nagy izgalom után, ott fenn a pulpituson még könnyű ígérni, magvas, fennkölt gondolatokat megfogalmazni, de azért mégis ad valamicske reménymorzsát, hogy sikerül meghaladnia a NER-ben regnáló elődeit. Oké, nincs magasan a léc, két csúfosan megbukott, illetve egy lábjegyzetbe sem való elnököt követ, plagizáló disszertációcsalót, pedofilügyben elítéltnek kegyelmet adót, a legszégyenteljesebb törvényt is rezzenéstelen arccal aláírót. Szóval nem kell világcsúcsot döntenie, ha ki akar emelkedni közülük. Elég, ha tartja magát a vázolt elveihez. Más kérdés, hogy akkor vélhetően éppen azokkal fog legtöbbször összekülönbözni, akik a Sándor-palotáig emelték. Annyit mindenesetre a javára lehet írni, hogy az első, nagy nyilvánosság által kísért megszólalása már-már életidegen hangulatot, tíz percnyi normalitást hozott az ország házába. Igaz, nehéz elképzelni - ha valóban akarja is -, sikerül változtatnia a hivatalos közbeszéden, betemetnie az árkokat, s ellenségből ellenfelekké szelídíteni az egymásra acsargókat.
A honi „elit” különféle csoportjait ugyanis nemcsak politikai értékrendek, gazdasági felfogásbéli és világnézeti különbségek választják el egymástól. Sokkal inkább a gyűlölet, a másik megsemmisítésére törekvés, s persze a mindent felülíró hatalomvágy, melyekért bárki, bármi és bárhogy felhasználható. Az új ülésszak első napja is folyamatos minősítgetésekről, vádaskodásokról, hazudozásról szólt, s a képviselők, huszandrangú senkikből pozícióba került kormánypotentátok nem ritkán olyan stílust engedtek meg maguknak, amiért még egy békésebb kocsmában is a fogukkal fizettek volna. Nekik viszont színvonaltalan támogató bekiabálások, gúnyos nevetés, taps jutott jutalmul az övéik részéről, s belefért, hogy a miniszterelnök rezzenéstelen arccal állítson megannyi valótlanságot mamelukjai lógó nyelvű lelkesedésétől kísérve. A túloldalról pedig érkeztek a semmit érő, sértődött visszavágások, ismét igazolva, amit már régóta szomorúan vesz tudomásul mindenki, akik többet látnak-értenek a világból a háromszavas propagandánál, a zagyva magyarázkodásnál. Ők azok, akik lassan két évtizede várnak normális szavakra, mondatokra, gondolatokra, programokra, tettekre, országra. Ők állnak a senki földjén tanácstalanul, bízva benne, hogy ez már tényleg a legvégső mélypont, innen már csak felfelé vezet út. Várnak a csőszre, hogy mindenkit kizavarjon az erdőből. De lehet, hiába. Elnézve a már egyáltalán nem T. Házat, már csak a tarvágás segít.